Jó hír, rossz hír...Jó, hogy ma este elindulok Pestre, a repülőgép gyorsan elvisz Bécsbe, hogy onnan mennyi idő alatt érek Pestre...majd kiderül. Jelenlegi tudásunk szerint január 14-én jövök vissza, addig bárkivel boldogan találkozom, akinek ilyen ambíciói vannak, a mobilszámom a régi. Rossz hír, hogy a blog addig szünetel. Most valami mérleget illene vonni az elmúlt időszakról - ettől megkíméllek titeket. Azért annyit elmondok, mindenkinek a legmelegebben ajánlom, próbáljon meg magának megszervezni egy ilyen lehetőséget, nem szabad kihagyni. Ne higyjetek a lebeszélőknek, simán működik úgy is a dolog, ha egyszerűen megjelentek egy hasonló helyen, pillanatok alatt lesznek ismerősök meg valami munka is. Meg rengeteg élmény. Köszönöm mindenkinek, aki megtiszteli a blog olvasását, természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem mindig érdekfeszítőek a szövegek, nekem nagyon fontos ez a kapcsolat veletek. Külön köszönöm a 21 regisztrált olvasónak a figyelmet, nagyon jól esik. Fantasztikus ünnepeket! Január 15-én mindenkit várok vissza!

A szexualitásról beszélgettem fiatal kambodzsai barátommal és nagyon gyorsan rá kellett jönnöm, milyen iszonyú nyomorban élnek az itteni ifjak. Hiszen a képlet nagyon egyszerű: nincs testi érintkezés a házasság előtt. A lányoknál semmiféle megoldás nincs a házasság előtti szexre, a fiúk legalább eljárhatnak a kuplerájba, de egy rendesebb műintézményben ez 30 dollárba is belekerülhet - ez az összeg megfizethetetlen az átlagos helyi fiatalembereknek. Persze nem tudhatom, mindenhol és mindenki ilyen szigorúan betartja-e szigorú társadalmi játékszabályokat, az én ismerőseim -akik edukált városi fiatalok- igen. Korábban az ismerős tanárnőt kérdeztem arról, hogy mi van, ha a házasság után kiderül, nincs testi harmónia a fiatal pár tagjai között. Akkor el lehet válni - felelte kapásból, és már ez a válasz is mutatta, ő már előrébb tart, mit számos kortársa. Szóval, belegondolni is rossz, hogy egy ilyen fiatal országban millió és millió fiatal, egészséges polgár totális szexuális nyomorban tengődik. Hogy mi lehet ennek a hatása az egész társadalom mentális és testi állapotára, azt nem tudhatom, egyrészt mert ilyen vizsgálatokat itt biztosan nem végeznek, másrészt pedig az érintettek nyilván úgy oldják meg ezt a problémát, hogy hivatalosan gyorsan megházasodnak, utána a fiúnak szabad a pálya, a lány pedig elválhat, ha tud...

Karácsonyi soppingolás 30 fokos melegben. Ilyet sem csináltam még, nagyon szórakoztató. A nőkkel nincs probléma, nekik viszonylag gyorsan és egyszerűen találok cuccokat. Természetesen jól átvág az árus, pedig leteszi a nagyesküt, hogy nagyon speciális árat spendíroz meg nekem. Sebaj, egy idő után már nincs türelmem alkudozni, meg inkább arra gondolok, fognak-e örülni a boldog kiválasztottak az ajándékoknak? Más a helyzet a fiúkkal: nekik semmi sincs kitalálva, úgyhogy égés lesz. Lehet, hogy errefelé a hímek nem kapnak ajándékot? Este még teszek egy kört, kimondottan erre kihegyezve, meglátjuk, beindul-e a fantáziám? A magyarok lakta szálloda főnökével jól láthatóan ez történt: valamennyi alkalmazott Merry Christmas! feliratú télapó-sipkát hord. Borzasztó - de aki kitalálta, bizonyosan nagyon büszke a fenenagy agyára. A legnagyobb probléma a vásárlással egyébként az, hogy mindenáron valami különlegeset szeretnék beszerezni, nem pedig a turistáknak való tömegárut. Kicsiben már kipróbáltam, kétszer is nagyot buktam a különleges cuccaimmal. úgyhogy most a tömegárun a sor. Ti akartátok...

Ezt a napot Vevey-ben szoktam tölteni, ebben az évben ez nem jött össze, de a bátyám és a nagyobbik unokaöcsém néhány napja -helyettem is- járt arrafelé. Dávid unokaöcsém ugyanis biztos forrásból tudja, hogy nagyapja a svájci kisváros környékét választotta végleges letelepedési helyéül. A fene a jó ízlését - mondaná az érdekelt, fickós mosollyal nyugtázva az elismeréseket. Ha nem voltatok még Vevey-ben, feltétlenül menjetek el, a Léman-tó partjáról szemlélni a szemközti hegyeket nem kis élmény. Mellékesen van egy pár jópofa múzeum is a tóparton, ilyen például a fotó-, az élelmiszer- és a játékmúzeum. Természetesen kihagyhatatlan a Chaplin-szobor is, Charlie is tudta, hol kell élni...Azt hiszem, ez a két ember nagyon jól egymásra talált, jókat röhögnek a porfingó világon.

Rubeolás vagyok - legalábbis a helyi orvos szerint. Nem biztos, hogy ő a legkiválóbb diagnoszta a környéken, de tény, hogy csinos kis pöttyök borítják a testem nagy részét. Ezt egy étteremben vettem észre, miközben ananászos halat csipegettem. Egész nap nagyon fáradtnak éreztem magam és fel kellett volna tűnnie, hogy fáztam az egyébként dögmeleg szaunában. Hála Istennek, eszembe sem jutott, hogy beteg lehetek, pláne néhány nappal a hazautazás előtt...Bízom abban, hogy gyorsan túlleszek az egészen, holnap minden esetre nem nagyon fogok mozogni. Lehet, hogy az egésznek az az oka, hogy reggel negyed 5-kor keltem, mert mentünk Angkorba napfelkeltét nézni. Valami nagyon intimet kellett volna átéreznem, de ez még nem jön össze nekem. Egy számomra új helyszínen, Preah Khan-ban, egy valamikori egyetemvárosban sétálgattunk és hallgattuk J. tudományosan szórakoztató magyarázatait. Holnap mehetnék Koh Kerbe, de nem teszem, inkább kikúrálom magam, bár amúgy sem terveztem az utazást. Most pedig megpróbálok konzultálni otthoni orvosbarátaimmal, mit vehetek be a nagy mennyiségű felírt gyógyszer közül...

Gratulálok magamnak a 100. bejegyzéshez! Ez egyébként egy eseménydús napon történik, méltóképpen az ünnephez. Ma rendezték meg a Nemzetközi Angkor Bizottság éves tanácskozását, amelynek fényét a rezsim 2. számú embere, Sok An miniszterelnök-helyettes megjelenése emeli. Ő természetesen nagyobb fotelt kap, mint a többiek (lásd a fotókat), külön pincér szállítja neki a folyadékot, külön pulpitusról beszélhet. A konferencia meglehetősen érdektelennek bizonyult, de sok emberrel lehetett beszélni és nagyhjából képet lehetett alkotni arról, ki min dolgozik. A leglátványosabb prezentációt két francia tartotta, ők Angkor kivilágítását tervezik. Ebéd előtt felekerkedett az egész csapat és megtiszteltük az Angkor Kerámia Múzeum felavatását. Egy igazi csóró falu szélén építették fel a teljesen jellegtelen házat a japánok, ennél csak a kiállítás jellegtelenebb és érdektelenebb. Az az ideológia, hogy régi fazekaskemencéket reaktiválnak, ennek nyomait nem sikerült felfedeznem. A nemzetközi siserehadat természetesen a spontánul felsorakozott helyiek fogadták, tapssal és kis kambodzsai meg japán papírzászlócskákkal. A számos kötelező beszéd után a Nagy Ember kitüntetéseket adott át, majd a piros szőnyegen megközelítve az objektumot, felavatta azt. Ahogy távozott, a szőnyeget is azonnal felcsavarták. Hogy minek egy rosszul megközelíthető, koszos faluban egy teljesen érdektelen múzeumot csinálni - ezt nem értem, de ez is politikai éretlenségemet demonstrálja. A nap másik eseménye az volt, hogy sok-sok hónap után ismét öltönyt vettem fel, jól éreztem magam benne.

Hogyan érhető el, hogy a turisták egy plusz napot töltsenek el Kambodzsában? Erre próbál meg tippeket adni a Stay Another Day című kiadvány, amely a "klasszikus" és bevett desztinációk mellett új helyszíneket is ajánl. A 60 ezer példányban kiadott ingyenes füzetben állítólag a mi Koh Kerünk is szerepel, a cégünk által prezentált fotóval. Megnéztem, mit ajánlanak a szakemberek a Porfészekben illetve a környékén? Madármegfigyelés, pillangófarm, kézműves házak, néhány NGO meg a Singing Tree kávéház. Szóval, a nagy semmi, itt mindent ki kell találni. Az infrastruktúra gyorsan épül, a tartalom azonban nagyon szegényes. Aki kreatív és kaszálni akar, az gyorsan jöjjön ide!

Hanuka a Porfészekben! Ezt is sikerült megünnepelnünk, igaz, összesen négyen vettünk részt a ceremónián, de akkor is megható volt. Suzanne, a szomorú szemű angol lány a saját maga által gyártott gyertyatartót avatta fel és szépen elmondta az ilyenkor aktuális szöveget is. Utána leültünk a földre és nekiestünk a kiváló büfének, humuszt, salátákat, halvát, gyümölcsöket tömtünk magunkba. S. megmutatta és ki is próbálta az Izraelből hozott sófárját, kicsit hamisan szólt, de szólt. Előtte konferenciázás, még előtte iskolai ünnepség. Ilyenkor adják át a diákok ajándékaikat a szerzeteseknek, akik ezt rezzenéstelen arccal fogadják el. J. elmagyarázta, hogy itt szó sincs koldulásról, hanem a gyerekek részesei lehetnek annak az örömnek, hogy adhatnak. Érdekesség, hogy a szerzetesek sok pénzt is kaptak, fára függesztve vagy csak úgy natúr. Természetesen a legkisebb címletű papírpénz fityegett az erre a célra elkészített fácskákon, de így is világos volt az üzenet - még ha sokaknak visszatetsző is...

Konferenciázás egész nap. Nagyon szakmai, semmit nem értek belőle. Viszont izgalmasakat beszélgetek a szünetben. Nagyon helyes francia lány, Párizsban találkoztam vele, megvédte a doktoriját és lehet, hogy Pesten fog egyszer dolgozni. Japán régész, mindenben hajlandó segíteni, a mi helyszínünkön is kutakodik. Kambodzsai múzeumigazgató, ő még nem tudja, milyen jó lesz neki együtt dolgozni velünk. Ausztrál régész, együtt fogunk repüni egy kétszemélyes gépen. Angol professzor, kommunistább, mint valaha. Magyar szakértők, természetesen gyilkolják egymást. Este vernisszázs, jó vörösborral, úgyhogy jól elfáradtam. Holnap reggel izgalmas program vár.

5 óra oda hajóval, 4 óra vissza autóval - ez volt a tegnapi program. Közben egy nagyon fontos és jóízű megbeszélés Phnom Penhben az UNESCO helyi főnökével és a nemzeti múzeum gyors letudása. És persze sok-sok kávé. Meg jó beszélgetések egy szimpatikus és értelmes jobboldali fiatal párral. Rendkívül tanulságos megérteni, hogyan értékelnek más értékrend alapján a partnerek. Főleg a Jobbikról esett szó meg az egész magyar politikai osztály lejáratódásáról. Talán később azt is sikerül majd megtudnom, mit esznek Orbán úron...A nap fénypontja az új autó átvétele volt, egy Toyota négykerék meghajtású járművet kaptunk, nagyon jól gurult hazafelé. A főnökeim szerint ezzel jelentősen nő az általam képviselt intézmények és a magam ázsiója. Nem hiszek ebben, meglátjuk...

Meglepetéssel értesültem arról, hogy Siem Reapban van mozi. Számos helyi lakosnál érdeklődtem már efelől, de eddig általában nemleges, néha bizonytalan válaszokat kaptam. Most az egyik országos napilapban olvastam, hogy az elmaradó közönség miatt elképzelhető, hogy hamarosan bezár az intézmény. A 2005 óta működő moziban kizárólag khmer filmeket vetítenek, napi két előadásban. Korábban vetítésenként 20-30, az utóbbi időben már csak 10 néző vett jegyet, emiatt üzletileg fenntarthatatlan a vállakozás. A tulajdonnos szerint az utóbbi időben erősen romlott a filmek minősége, ezért még a kevés néző is elpártolt a filmszínháztól. A külföldi filmek behozatala nem megoldás, mert egyrészt nagyon drágák, másrészt a helyi közönség nem vevő rájuk. Többször írtam már arról, mennyire hiányzik ebben a városban a kulturális élet, de hogy ennyire ne tudjon eltartani egy évente 2 millió turistát vonzó helység egy mozit, azt azért nem gondoltam volna. Marad a Singing Tree kávézó csütörtöki vetítése, amelyre már kétszer elmentem, de rajtam kívül nem akadt néző...

Vichhika, a 25 éves tanárnő úszni tanul az egyik szálloda medencéjében magyar "anyukájától", B.-tól. Majd kijön a vízből, odaül az asztalunkhoz fürdőruhában és mosolyogva szopogatja a pina coladát. És mi ebben az izgalmas? - kérdezhetnétek. Óriási kulturális tett ez: egy helyi nő -nem kurva!- nyilvánosan fürdőruhában jelenik meg, ráadásul fehérek társaságában. Eközben pedig a hagyományokról beszélgetünk vele és elmondja, milyen fontosak a khmer nép és a saját életében is a szerzetesek. Rajtuk keresztül lehet érintkezni a szellemekkel, nekik lehet elmondani a problémákat és ezért cserébe nem várnak el semmit. A helyiek persze etetik őket meg pénzt is adnak nekik, de V. meggyőződéssel állítja, hogy nincs erre semmiféle kényszer. A fiatal khmer lány egyébként évek óta segíti az alapítvány önkéntes-programját, nagyon nehezen tudjuk majd pótolni őt. Phnom Penhbe megy, egyetemi diplomát szerez és szerintem utána jelentkezik a külügyminisztériumba. Addig pedig nagyon nyitott szemmel és lélekkel szívja magába az európai kultúrát és a szokásokat. A fürdőruha egyébként istenien állt neki...

Hála Istennek, folytatódnak az érdekes beszélgetések. Vagy lehet, hogy nekem most akármi izgalmas, annyira ki vagyok éhezve a szóra? Akárhogy is, ma együtt ebédeltünk egy nagyon értelmes helyi leányzóval, akinek egyik legnagyobb vonzereje a humorérzéke. Még az én cinikus, pikírt megjegyzéseimet is érti! A lány hamarosan ösztöndíjjal Párizsban utazik, hogy megírja a PhD-jét. Az ebéd utáni, immár hagyományosnak mondható kávézéson azon tanakodtam két tanult kollégámmal, hogy vajon visszajön-e a hölgy az ösztöndíj lejárta után vagy megpróbálja megvetni a lábát külföldön? Ezzel összefüggésben J., a régész emlékeztetett arra a szomorú tényre, hogy az utóbbi években Magyarországról több fiatal vándorolt ki, mint 1956-ban. Más országokkal ellentétben az valószínűsíthető, hogy a legtöbbjük legfeljebb csak nyaralni jár majd haza, az otthon megszerzett szaktudásukat külföldön hasznosítják. A másik J. azt hangsúlyozta, hogy Kambodzsában minden nehézség ellenére is nincs nagyon nagy gáz a gazdasággal és a fiatal értelmiség régóta nem tapasztalt lehetőségek előtt áll. A sikerért természetesen itt is meg kell kötni a politikai kompromisszumokat, de az országn olyan jelentős értelmiségi-hiányban szenved, hogy viszonylag könnyű a szakmai boldogulás. Másfelől fiatal khmer ismerőseim azon sírnak, hogy bizonyos szakmákban -pl. az ügyvédeknél- kizárólag a kapcsolati tőke felhasználásával lehetséges az érvényesülés. Az eszmecsere végén abban maradtunk, hogy az okos helyi leánykát bevonjuk az alapítvány kutatómunkájába, méghozzá úgy, hogy hosszú távú együttműködés süljön ki belőle.

Megjöttek a magyar szakértők, még nem utazott haza két nagyon helyes és értelmes nő - egész nap jókat beszélgettem az sok ügyintézés mellett - alatt. Az ebéd majd az azt követő kávézás közben heves vita bontakozott ki arról, hogy a közélet szereplőinek és a politikusoknak erkölcsösebbnek kell-e látszaniuk az átlagembernél? A kiindulópont az volt, hogy elmeséltem, a francia kulturális miniszter felfüggesztette állásából a párizsi konzervatórium igazgatóját, mert az egyébként ismert zongorista pedofil fotókat töltött le a netről. A vita során szóba került formális jog, szokásjog, tradíciók, előítéletek, sőt, egy csavarral az egyik résztvevő súlyos családi drámája is előjött. Vágül is semmi különös nem történt, néhány magyar értelmiségi beszélgetett. Nekem ez nagy élményt nyújtott, hiányoznak az ilyen események. Szerencsére a napokban újabb delikvensek érkeznek, biztos jókat fogunk majd fecsegni. A nap egyébként ügyintézéssel telt, először a terepjárót tettük működőképessé, majd dokumentumokat másoltunk. Ez banális ügynek tűnik, de itt nem az, mert csak kevés helyen tudják ezt jó minőségben előállítani. Este még B. röviden beavat a selyem világába, hogy jól tudjak majd bevásárolni karácsonyra. Egy gagyikereskedővel viccből elkezdtem alkudozni egy kis szobrocskára és mikor azt találtam modani neki, hogy ő egy dollárért veszi a 15-ért kínált árut, annyira megsértődött, hogy akart adni 100 dollárt, vegyek neki annyiért 100 darabot az áruból. Ellenkező esetben megver az Isten. Attól tartok, ez fog bekövetkezni...

Melyik az a náció, amely vasárnap reggel 8-kor kezdi a konferenciáját? Nem találtátok ki, az ausztrálok azok. 10 éve vágtak bele nagyszabású Angkor-projektjükbe, ezt ünnepelték most. Az előadók és a közönség létszáma nagyjából megegyezett, én biztosan nagyobb publikum előtt rendeztem volna egy ilyen eseményt. Egyébként rendkívül hatékonyan és elegánsan szervezték meg a bulit, rövid, pergő előadásokkal, a szünetek alatt kiváló minőségű étel-itallal (végre többféle, jó ízű európai sütit nyomhattam be, például), este vacsorával. Józanság, praktikum, mértéktartás - ez jellemezte a konferenciát. Nekem természetesen a nem igazán tudományos előadások jöttek be, például azok, amelyek az angkori történelem és társadalom különböző eseményeit dolgozták fel 3D formátumban. A komoly emberek persze lefikázták ezeket a prezentációkat, de én remekül szórakoztam rajtuk. A vacsorán pedig az 5 magyar összedugta a fejét és a hazai dolgokról busongott. Szerencsére azonban az ausztrál példa -50 PhD-hallgató az adott tág tematikában- mindenkit felpiszkált, így jókat beszélgettünk a magyar projekt lehetőségeiről. A többiek a stabil finanszírozás fontosságáról beszéltek, míg én a mentális hozzáállás jelentőségét ecseteltem. Egyszerűen utálom a magyarok kisebbrendűségi komplexusait, sok minden kudarc erre vezethető vissza. Természetesen ismét megvitattuuk a helyi lakosság kontra külföldi projektek körüli ellentmondásokat, szokás szerint a békés egyet nem értés jegyében. Abban viszont valamennyien egyetértettünk, hogy nagyon finomat vacsoráztunk. Ez is valami...

Na, erről mit tetszenek gondolni? Megválasztották Kambodzsa Miss Landmine-ját. Hogyan is lehetne ezt lefordítani? Miss Akna? Aknaszépe? Aknaszépség? Akárhogy is, a 18 éves, battambangi diáklányt 20 versenyző közül választotta ki a 30 országból klikkelő 2300 fős zsűri. A nagyon speciális szépségversenyt a szervező norvég úr, Morten Traavik, szerette volna "normális" köülmények között, színpadon, Kambodzsában megrendezni, de a Phnom Penh-i kormány külön határozatban tiltotta be az eseményt. Traavik ezután hazament és egy erre a célra létrehozott weboldalon szavaztatta meg az érdeklődő publikumot. Igy nyert Dos Sopheap, aki 1000 dollár készpénzt és egy 15 ezer dollár értékű műlábat kapott a győzelemért. A norvég szervező közölte, hogy a díjakat egy későbbi időpontban adják át a győzteseknek, de csak abban az esetben, ha a kormány garantálja, hogy emiatt nem éri semmiféle hátrány őket. A diáklány, aki 1966-ban, 6 éves korában vesztette el az egyik lábát, az eredményhirdetés után kijelentette, azért vett részt a versenyben, hogy bebizonyítsa a mozgássérültek életigenlését. Ha már megint az aknáknál tartunk, megemlítem, hogy a kambodzsai kormány újabb 10 évet kapott arra, hogy megtisztítsa az országot az aknáktól. Egy nemzetközi szerződés értelmében ezt idén be kellett volna fejezni, ezt a teljesíthetetlen határidőt hosszabbították most meg. Szakemberek becslése szerint az aknamentesítésre még 330 millió dollárt kell költeni a jelzett időszakban, ezt az összeget a külföldi kormányoktól várják. Tavaly 271-en haltak meg aknarobbanás következtében Kambodzsában.

Újabb szent őrülttel ismerkedtem meg. B., a fiatal történész-muzeológus egy csoporttal jött Siem Reapba, az idegenvezetésért cserébe kifizették a repjegyét. Amúgy japán szakot is végzett, de a legnagyobb problémája az, hogy nem tud rendesen khmerül. Már elég régen rákattant Délkelet-Ázsiára, különösen Angkorra, az itteni nők viselettörténetéről gyártja a PhD-ját. Ezért az összes fellelhető hölgyet lefotózza Angkor Vatban. Miután a legfelső részt lezárták, ezért külön engedélyeztetni kellett, hogy felmászhasson oda. Természetesen elkísértem, nagyon vicces volt a magasban mozogni. Az összes "lenti" turista irigykedett ránk és kérdezték, hogyan lehet feljutni a legfelső emeletre. De én csak titokzatosan mosolyogtam...B.-vel egyébként élete eddigi legnagyobb szakmai dilemmájáról beszélgettünk: felkérték, hogy legyen a Budapesten épülő Zelnik Múzeum szakmai vezetője, de végül elhárította az ajánlatot. Addig is tanít az egyetemen, helytörténeti kutatásokat folytat lakhelyén, Szentendrén, Ázsia Klubot szervez ugyanott és persze neveli az ikerlányait. Öröm volt nézni, ahogyan angyali mosollyal az arcán fotózza a hölgyeket, akiket néha megsimogat. Megmutatta néhány kedvencét is, ők egy kicsit elütnek az átlagos nőktől. Elmesélte, hogy az akkori nőideál hasa nem feltétlenül kockás, erre számos példát lehetett találni. Magam is lefotóztam egyet, amelyen külön vonalakkal jelzik a redők helyét. B. azt is előadta, hogy legszívesebben itt élne, egyre jobban kezdek rájönni, hogy ez nem csak duma...

Milyen ország az, amely 130 év alatt tízszer cserél zászlót? Ez onnan jutott eszembe, hogy a napokban egy hivatalban jártam és az egyik íróasztalon, üveglap alatt, megláttam az ország zászlótörténetét illusztráló képeket. Ez a sokféleség pontosan mutatja Kambodzsa zivataros történetének legfőbb állomásait. Ezt az országot elfoglalta Sziám, Vietnam, Franciaország, Japán, volt királyság, köztársaság, protektorátus. 1863, a francia gyarmatosítás előtt egy sárga, zölddel szegélyzett, háromszög alakú lobogó szimbolizálta az egyébként felváltva sziámi és vietnami fennhatóság alatt élő országot. A következő, "francia" periódusban már megjelenik az Angkor-szimbólum, amely kisebb módosítással a mai napig reprezentálja a khmer államiságot. De ez idő (1863-1948) alatt a francia zászló is hivatalos jelképként funkcionált. A II. világháború alatti thai és japán okkupáció egy újfajta zászlót is "hozott" az országnak, piros alapon fehér négyzet, a közepén egy kis fehér négyzettel. Hogy ennek mi volt az üzenete, azt nem sikerült kiderítenem. A háború után visszajött a háromtornyos változat, a szokásos piros-kék háttérrel. A vörös khmerek piros mezőben sárga szimbólumot kreáltak, három toronnyal, a vietnami megszállás alatt a tornyok száma kettővel bővült. 1992 óta ismét a háromtornyos, piros-kék változatot használják, ezt csak nagyon rövid időre, 1 évre váltotta fel az ENSZ-adminisztráció kék alapon az ország térképét fehérrel ábrázoló zászlaja. A sok változás ellenére is elmondható, hogy stabil szimbólum-rendszerről beszélhetünk, hiszen akármilyen rezsim is volt hatalmon, akármilyen államformában is, Angkor mindig az előtérben maradt.

Ismét ellátogattam a Bayon Információs Központba, amely egyben a japán kutatók főhadiszállása is. Hosszasan beszélgettem egy nagyon szimpatikus japán kutatóval, már nem merem megmondani, milyen témában...Kicsit korábban érkeztem, így volt időm rendesen megnézni az épületet meg a kiállítást. A nagyon gusztusos, főleg fából készült épület-komplexum -amely egyszerre kiállítóhely, közösségi tér, munkahely és lakás- egy japán építész műve és a tokiói kormány finanszírozásával épült néhány éve. A kétszintes, fényes és tágas épületben számos tablón mutatják be Angkor történetét, a különböző műemléki helyszíneket és a helyreállítási technológiákat. Egy hatalmas tabló feltünteti az összes helyszínt és mellette azokat a nemzetközi intézményeket, amelyek a feltárást és a helyreállítást végezték. Mint a fenti képen is látható (?), a mi alapítványunk is szerepel a Koh Ker-i projekttel. Különös jelentősége van ennek a japán központnak manapság, amikor mi is tervezünk valami hasonlót -csak persze sokkal nagyobbat, szebbet...- Koh Kerben. Ezért egyik feladatom éppen az, hogy megnézzem a különböző helyszíneken működő bemutatóhelyeket, hogy tanuljunk a tapasztalatokból. Ideérkezésem után az első élményem éppen egy ilyen intézményhez fűződik Banteay Srei-ben, ahol a svájciak építettek és rendeztek be egy ilyen házat. Ha már megemlítettem a házat, akkor ismét jelzem, szó van egy kisebb projektről is, amelynek keretében Koh Ker faluban kis pénzből csinálnánk valamilyen közösségi intézményt, amelyet azután persze a helyiek működtetnének. Szerencsére kiváló partnereim lesznek ehhez: egy végzős budapesti építész-hallgató khmer stílusú épületet választott a diplomamunkájához, egy másik, nagyszerű magyar fiú pedig hamarosan Koh Kerbe költözik, így folyamatosan tud majd kommunikálni a helyiekkel. Ráadásul vele jön az új barátnője is, aki valószínűleg nem tudja, mit vállal...

A Fitzcarraldo című film járt az eszemben, miközben a kocsival a West avagy Western Baray felé tartottunk. Ez egy hatalmas, ember alkotta víztároló Siem Reap közelében, közepén egy kis szigettel, annak a közepében pedig egy kis templommal. Azért látogattam oda, hogy megnézzem, valóban alkalmas-e a hely különleges kulturális események megrendezésére. Történt, hogy az Angkor Hivatal kulturális főnökasszonyával megosztottam egyik ötletemet, miszerint jó lenne operákat rendezni a Tonle Sap tavon felállítandó víziszínpadon. Ezt ő megvalósíthatatlannak gondolta és helyette a Baray-t ajánlotta. Jó közlekedés, jó infrastruktúra, gyönyörű környezet - minden adottsága megvan a helynek, hogy igazi nagy durranást lehessen köríteni. Erre azért is nagy szükség lenne, mert Angkorban és környékén hiányoznak a kiemelkedő kulturális események: a franciák sok évig rendeztek Angkorban fényjátékkal kombinált táncelőadásokat, de az idén, pénzügyi okok miett, ez is elmarad. A kulturális főnéni szerint az oroszok nyomulnak valamilyen performansszal, de ő sem tudta, igazából miről van szó. Pedig ahhoz, hogy a turisták -és persze a helyiek- még jobban érezzék magukat, mindenképpen bővíteni szükséges a kulturális kínálatot. Meglátjuk, lehet-e ehhez szponzorokat szerezni. És hogy miért a Herzog-film jutott az eszembe? Hát azért, mert hajót vontatni az őserdőben -ráadásul Caruso-áriák kíséretével- legalább olyan őrült gondolat, mint operaelőadásokat gründolni egy kambodzai víztárolóban...

Talán csodálkoztok néhányan, hogy soha nem írok a "Nagy Perről", amelyet pedig a világsajtó is gyakran vezető helyen elemez. Emlékeztetőül csak annyit nagyon röviden, hogy több, mint 10 éves alkudozás és előkészítés után ebben az évben végre a speciálisan erre a célra létrehozott, külföldi és hazai bírókból álló Nemzetközi Bíróság elé került a vörös khmerek néhány vezetője. A hosszú alkufolyamat egyik "eredménye", hogy a kormánynak sikerült elfogadtatnia az ENSZ-szel a nagyon limitált felelősségre vonás jogilag igen kétes gondolatát, azaz előre meghatározták, hogy kiket lehet a bíróság elé állítani. Lényegében tehát néhány emberrel vitetik el a balhét, amelyben milliók pusztultak el. Mindenki tudja, hogy a rezsim legmagasabb szintű vezetőinek egy része maga is vörös khmer volt, de erről nem szabad beszélni. Az elmúlt hónapokban a legismertebb kivégzőközpont, az S-21 vezetőjének kihallgatását folytatták le. Duch, a hajdani matematika-tanár először némi megbánást mutatott, de az utolsó szó jogán kijelentette, hogy ő csak egy csavar volt a gépezetben, ezért felmentését kéri. Klasszikus. Na, erre azután mindenki felhördült, irgum-burgum, hú, de pofátlan alak ez a hóhér. Az ügyész 40 éves börtönbüntetést kért, ítélet jövőre várható. Szóval, azért nincs kedves erről írni, mert egyértelmű, hogy ez az ország még nem érett arra, hogy szembe nézzen a közelmúltjával. Ez részben érthető, mert ha nem így tenne, akkor ismét kitörne a gyilkolás. Pici pozitívum, hogy az elmúlt napokban megjelent az első olyan iskolai tankönyv, amelyben első alkalommal beszélnek a terror időszakáról. "Természetesen" meglehetősen tenedenciózusan, de mégis. Ha valamelyik iskolában sikerülne egy olyan órán részt vennem, ahol erről van szó, akkor örömmel fogok erről beszámolni.

Felhívott Tong Tong és kérdezte, van-e kedvem vele ebédelni. Pesze volt, és csatlakozott hozzánk házának egyik lakója, S. Mindketten Magyrországon tanultak, most vállalkozók: T-nek rádiói vannak, míg S. vízüzemet működtet. T. nagy házának az udvarán szervírozták a kaját: citromos csirkelevest, háromféle húst, sült halat, zöldségeket, rizst meg a barnasört. Küzben sokat beszélgettünk, ahogyan férfiak között szokás, üzletről meg nőkről. T. szerint jó áron tudna Magyarországra rizst exportálni és szeretne turistákat is fogadni. Elmondta, hogy szívesen vendégül látna olyanokat is, akik hosszabb ideig szeretnének maradni. Több szám is elhangzott, így a havi 200 dolláros szállás, háromszori étkezéssel, autóhasználattal - nő extra pénzért, kívánság szerint. Nekem is felajánlották, hogy azonnal hoznak egyet, de ebéd után, jól elnehezülten már későn jött az ötlet. Viszont eltűnődtem azon, hányan jönnének Siem Reapba -vagy más ázsiai helyre- éni havi 200 dolláért? És eszembe jutott régi barátom, a jónevű újságíró, aki még Magyaroszágon előadta, hogy éppen valami ilyesmin gondolkozik. Vajon sokan fontolgatnak-e hasonlót? Hiszen itt nagyon alacsonyak a megélhetési költségek, mindig jó az idő, az emberek kedvesek és még dolgozni is lehet, ha valakinek ahhoz szottyan kedve. Egy magyar nyugdíjas kényelmesen és stresszmentesen élhetne itt, de eszébe jut-e ez nekik? És ha igen, mernek-e mozogni? Lehet, hogy ebből kellene üzletet csinálni?

Nagy nap köszöntött a Siem Reap-i Samdech Euv középiskola növendékeinek egy részére: ma tartották az alapítványunk által kitalált, menedzselt, az EU-s GLEN-program által is finanszírozott környezetvédelmi oktatási projekt záróünnepségét. Az egyik épület teraszán gyűltünk össze, diákok, tanárok és vendégek. Lakótársam, Nelli, a 3 hónapos program vezetője gyönyörű okleveleket gyártott, gyümölcsöt szerzett be a "fogadásra" és szép beszédet írt, amelyet végül nem mondott el. Az esemény első aktusaként egy szerzetes áldott meg mindenkit, majd segédje összeszedte a gyertyákat és a 10 dolláros ajándékkal sebesen távozott. Ez azért is dühített, mert az iskolának állítólag nincs semmi pénze - kivéve persze, ha a pap ajándékáról van szó...Viszont a számomra pozitívum volt, hogy a gyerekek egy része láthatóan nem vette túl komolyan az imát, egyesek csendben hülyéskedtek is alatta...Ezután a kölyökképű, 30 éves igazgató méltatta a tanárok -az észt Madli, a német Jasmine és a magyar Imre valamint Nelli- érdemeit, megköszönte az alapítvány támogatását. Nelli rövid köszönete után megkezdődött az ünnepség fénypontja, a fényképekkel is ellátott, díszes oklevelek átadása. Ebben magam is segédkeztem, de nem láttam különösebb emóciót a gyerekek orcáján. Nem így B., aki szerint nagyon meg voltak hatódva. Egyébként népes magyar delegáció emelte a ceremónia presztízsét, a két tanár, B., meg én mellett ott volt Imre két Pestről frissen érkezett hölgyismerőse is. Az esemény természetesen hatalmas fényképezkedéssel és evészettel fejeződött be - nagyon kíváncsi lennék, mit raktároztak el a tanultakból a diákok - talán később lesz néhány visszajelzés erről.

Meg akarja regulázni a nem-kormányközi szervezetek működését a kambodzsai kormány. Hun Sen az NGO-és a kormány közötti együttműködés 30. évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen oda nyilatkozott, hogy azok a szervezetek, amelyek az ellenzék politikáját támogatják, a jövőben semmi jóra nem számíthatnak a hatóságoktól. A miniszterelnöknek már régóta a bögyében vannak az NGO-k, egy szeptemberi kormányülésen azóta sem cáfolt hírek szerint kijelentette, hogy e szervezetek egy részét terrorista csoportok finanszírozzák. A készülő törvényjavaslat szigorőan büntetné azokat az NGO-kat, amelyek tevékenysége politikai beavatkozásnak minősül. Azt természetesen a helyi hatóságok fogják eldönteni, hogy mit tekintenek a belügyekbe való beavatkozásnak. Az érintett szervezetek természetesen erősen tiltakoznak a javaslat ellen, hangsúlyozva, hogy a terrorizmus elleni harcot nem az NGO-k elhallgattatásával kell kezdeni. Reményeim és a hozzám eljutott információk szerint pozitív hozadékai is lesznek az új szabályozásnak. Pontosabban, végre lesz szabályozás, mert hogy eddig nem volt. A mi, Magyarországon bejegyzett alapítványunk már évek óta szerette volna elérni, hogy a Phnom Penh-i külügyminisztérium bejegyezze - ez számos erőfeszítés ellenére sem sikerült. Egyszerűen nem lehet tudni, mi szükséges a bejegyzéshez. Egy másik probléma, hogy a bejegyzéshez állítólag kérik az NGO bankszámláját, amelyet viszont csak akkor nyitnak meg, ha már van bejegyzés. Szóval káosz, bizonytalanság, csiki-csukik, szivatások, korrupció ez a mai jogi helyzet, amelyen remélhetőleg az új törvény változtatni fog.

A kormányzó fogadóterméről jut eszembe, hogy európai szemmel iszonyú ronda bútorokat használnak errefelé. Majdnem mindegyik szálloda előcsarnokában hatalmas méretű, dúsan díszített fapadok és fotelek találhatóak. Egyes helyeken díszes párna tesz kényelmesebbé az ülést, máshol nem veszik a fáradságot, hogy odafigyeljenek az ilyen dolgokra. Sajnos, kevés lakásban jártam, de a tendencia azokban is hasonló: kényelmetlen, nem funkcionális, gusztustalanul díszített bútorokkal tömik tele a tisztaszobát. Szerencsére az éttermekben nem követik ezt a tradíciót, ott viszonylag kényelmes ülőalkalmatosságokkal várják a vendégeket. Akad azért néhány olyan hotel, amely a saját útját járja: ilyen például a szecesszióra hajazó Hotel de la Paix -itt mérik a legjobb kávét a városban-, a koloniális eleganciájú Grand Hotel, a khmer hagyományokat korszerűen alkalmazó Résidence d'Angkor vagy a nagyon kortárs Sothea. Egyébként gyakorlatilag nem lehet bútort kapni a városban, akad ugyan néhány, igen rossz minőségű nádbútor-üzlet meg egy-két inkább raktárnak tűnő helyiség, de aki nívós minőséget szeretne, az a fővárosba utazik vagy Vietnamba vagy Thaiföldre. Nagy üzleti lehetőséget látok nívós bútorboltok megnyitásában. De ezt sem én fogom megcsinálni...

Mindenki feláll a teremben és tapsolni kezd. Igen, megérkezett H.E. Lok Chumteav Dr. Bun Rany Hun Sen, a Kambodzsai Vöröskereszt elnöke, a Társadalmi Erkölcs, a Nők és a Khmer Családi Értékek Felemelése Bizottsága Tiszteletbeli Elnöke. Mellékesen az ország miniszterelnökének a felesége. A korombeli, tisztességesen kisminkelt, halványpiros ruhát, gyöngy nyakéket és elegáns órát viselő hölgy felmegy a színpadra, khmer módra köszönti a megjelenteket, mejd leül a neki kijelölt, természetesen a többinél nagyobb méretű fotelbe és úgy csinál, mitha nagyon odafigyelne az üdvözlő beszédekre. A Siem Reap-i Apsara Angkor szállodában vagyunk, a nők és a gyermekek elleni erőszak megelőzéséről szóló nemzetközi konferencián. Ezt úgy sikerült kiszúrnom, hogy a masszázshelyem felé vezető úton megláttam az összeröffenést hirdető táblákat, ezek is megtekinthetőek lesznek a picasán. Onnan is lehetett tudni, hogy valami fontos ember jár erre, hogy reggel egyszerűen lezárták a legfontosabb főutat. Meg persze rengeteg katona és rendőr izgágáskodott a környéken. Ugyanakkor, számomra nagyon meglepő módon, semmiféle ellenőrzés nem volt a bejáratnál. A legjobb, hogy a nők ünneplőben pompáznak. Hosszú, anyagában mintás szoknya, és többnyire fehér, blúz. Néhány fehér nő is ilyen gúnyát húzott magára, biztosan azt hiszik, nagyon szolidárisak a helyiekkel. Vagy csak tetszik nekik a cucc. De az túl egyszerű lenne...Szóval, számosan köszöntik a megjelenteket, közöttük a tartomány kormányzója is, akit még a várakozás közben leszólítottam, randevút kértem tőle, mire megdöbbenésemre azt mondta, hogy 4-kor vár az irodájában. El is mentem, jópofiztunk egy kicsit, megkérdeztem tőle, mit szólna, ha művészeti fesztivált csinálnánk, aszonta rendben. Hát így megy ez errefelé. Ilyen lazák volnánk. A rövid eszmecsere -amelyet a fogadóteremben bonyolítottunk le- után beráncigált a szobájába, ahol hatalmas fotók ábrázolták őt meg a miniszterelnököt - együtt. Visszatérve a kormányfő feleségére, ő mondta a megnyitó ünnepség főbeszédét. Ennek számomra legérdekesebb része az volt, amelyben utal különböző felmérésekre, amelyek kimutatták, hogy a khmer nők a legtöbb esetben megértik a férjük brutális viselkedését. Lehet törvényeket hozni, felvilágosító és megelőző programokat szervezni, büntetni és jutalmazni, konferenciákat és worshopokat rendezni, de ezt a mentalitást megváltoztatni irtózatosan nehéz és sziszifuszi munka...

Kambodzsában a 6 millió aktív munkavállaló 85 százaléka feketén dolgozik, ezért is lehetetlen gyakorlatilag a társadalombiztosítás megszervezése. A kormány a következő ötéves terv (itt még van ilyen!) időszakában szeretné megtenni az első lépéseket ezen a területen. Számos nemzetközi nem-kormányközi szervezet indított kisebb-nagyobb projekteket, de a szétszórt, teljesen koordinálatlan programok általában nem vezettek eredményre. Kivétel ez alól egy francia NGO, a GRED akciója, amelynek keretében 2-3 dolláros évi befizetés ellenében a falusiak ingyen használhatták a helyi kórházakat. Mindennek az a "hozadéka", hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet becslése szerint az ország lakosainak mindössze 10 %-a -elsősorban köztisztviselők, üzletemberek- rendelkezik valamilyen társadalombiztosítással. Kambodzsa még a fejlődő országok közül is a lista végén kullog a szociális kiadások tekintetében, ezek összértéke a GDP 1 %-át sem éri el. A kormány természetesen beindított szociális programokat -ösztöndíjak, iskolai étkeztetés, különböző tréningek- de ezek nem oldották meg az alapvető problémákat. Sokszor tűnődtem már azon, miért is nem csap pofán az itteni szegénység? Pedig naponta látom, érzem a szagát, nagyon ritkán meg is érintem - és valahogy mégsem taglóz le ez az egész. Momentán egy nagyon nem-tudományos magyarázatom van erre: ennyi mosolyt még sohasem kaptam életemben, és persze elsősorban a legszegényebbektől. Tudom, hogy ennél sokkal mélyebb okokat kell találnom, remélem, sikerül majd rájönnöm a titokra.

Örömmel tudatom, hogy megnyílt városunk új büszkesége, a Kid's Plaza! Itt azután minden megtalálható, amire a helyi gyermekek vágynak! Matchboxok a vitrinben, halacskák az akváriumban, csúszda és dühöngő gumiból és műanyagból, és persze rengeteg játékgép. Meg persze hamburgeres és hotdogos meg sütis -jó kávégéppel!- de meg külön VIP-kávézót is rittyentettek a szellemes építők. A szülők idült vigyorral nézik gyermekeik csúszkálását, majd rohannak fogyasztani valami finomságot. A földszinten még nem nyílt meg a hipermarket, a szomszédos japán étteremben kevés a vendég. Tegnap tartották a megnyitót, akkor sokan tolongtak, ma már megritkult a publikum. Nagyon kíváncsi vagyok, itt is bejön-e a plázaőrület (be) és hogy ki tudnak-e találni valami mást, ami csak itt jellemző? Két-három kisebb plázával már büszkélkedhet a városka, nem szoktak tömegek lenni, nyilván drága a helyieknek. A Lucky Mall nevű intézményben például kiváló borszaküzlet is működik, tele ausztrál, chilei, argentin, kaliforniai, olasz, spanyol és persze francia borokkal, jó pezsgőkkel. Azután van ott egy jó újságos is, legutóbb például egy Thaiföldön kiadott francia nyelvű lapot (Gavroche) vettem, szeretnék minél jobban tájékozódni a térségről. Ahogyan Magyarországon is, rossz külsejű embereket valahogy nem találni ezken a helyeken, diszkréten, de hatékonyan dolgoznak a biztonsági emberek itt is. Hála Istennek, errefelé még nem tűntek el a kis boltok, rengeteg akad belőlük, például nagy divat literes üvegekben benzint árulni a motorosoknak. Ez egy külön iparág és láthatóan nagyon megy. Korábban már felmerült, hogy vegyek-e egy biciklit vagy motort, hamarosan eldől ez is.

4 üveg Angkor sör 6.00, , 1 seven-up 1.25, 1 szobabérlés 3.00, 1 lány 68 3.00, 1 lány 58 3.00, összesen 16.25 dollár - ez szerepel a blokkon, amelyet tegnap este a kezembe nyomtak a La Lune karaoke-bárban. Egy fiatal helyi ismerősömtől kértem, mutasson valamilyen helyi kulturális specialitást - ez lett belőle. Megérkezel az épületbe, amelynek a hosszú folyosójáról sok ajtó nyílik. Betolnak az egyik szobába, amelyben egy kényelmes ülőgarnitúra, két kis asztal és egy nagy tévé található. Leülsz és egyszer csak váratlanul beömlik vagy húsz nő, ruhácskájukon egy kis számmal. Innen kell kiválasztanod azt a hölgyet, akit 1 órán át taperolhatsz 3 dollárért. Magam egy sárga ruhás, festett szőke hajú leányra (ő volt a 68-as) mutattam, róla egyébként kiderült, hogy kiválóan énekel. Lánysereg ki, marad a szobában a két pár valamint két helyi dolgozó, akiknek két feladatuk van: kezelik a gépet és isznak, mint a gödény - természetesen a vendég számlájára. Tudniillik az egész arra megy ki, hogy minél többet egyél-igyál. Ha te nem teszed meg, a vendéglátók bevállalják. Állandóan újratöltik a poharadat és derűsen koccintgatnak. Közben megindul a zene, egy nagy füzetből lehet választani a helyi és a nemzetközi nóták közül. Az álszőke lány azzal kezdi, hogy megmasszírozza a vállamat és simogatja a combomat. Az est legnagyobb sikerét egyébként a szőrös lábam aratta, ezt egy másik hölgy is szorgosan fogdosta. A taperolás határai egyébként szigorúan ki vannak jelölve: a felsőcomb és a fej közötti térségről van szó. A hölgy egyébként maga jelzi, meddig mehetsz el, például, ha megfogod a derekát, akkor automatikusan ráteszi a kezedet a mellére, illetve a jó vastag melltartóra. Gondolom, a két másik nő azért is van végig jelen, hogy beavatkozzon, ha elfajulnak az események. Mi rendkívül diszkréten viselkedtünk, unatkoztak is a csajok. Náluk csak én untakoztam jobban, ezért viszonylag rövid idő után kértem a fentebb ismertetett számlát és el. Ilyen tehát az igazi kambodzsai karaoke, vicces volt kipróbálni.

Talán feltűnt nektek -nekem nagyon...- hogy mintha az utóbbi időben átmentem volna valamelyik magyar újság kambodzsai tudósítójába. Egyre több olyan eseményről, hírről írok, amelyhez nincs feltétlenül személyes közöm, egyszerűen csak érdekel a téma. Minél hosszabb időt töltök el itt, annál jobban érdekel ez az ország, leginkább a társadalmi meg a politikai ügyek. Sajnos, még nem sikerült olyan helyi embereket találnom, akikkel jól kibeszélhetem azeket a problémákat, úgyhogy a legfontosabb forrás a sajtó. Méghozzá az írott, mert tévét egyáltalán nem nézek, de ha mégis ezt tenném, akkor sem mennék vele sokra. Mint azt már korábban említettem, a sajtó számomra meglepően szabad, gyakran kritizálják a kormányt, de persze tudják a határokat. Három újságot olvasom rendszeresen, a legkomolyabb közülük a Cambodia Daily, ez adja a legtöbb külföldi infót. Jól használható a Phnom Penh Post is, ez egy kicsit populárisabb lap, sok belföldi hírrel. Ezek napilapok, ehhez jön még a Cambodge Soir nevű hetilap, amelyben leginkább a nagy interjúkat szeretem. Szerencsére mindhárom újság jó minőségű internetes portállal is fel van szerelve, így gyorsan eljutnak hozzám (is) az információk. A váltásnak az alapvető oka az, hogy egyre több a rutinfeladat és azt gondolom, ezek nem izgatják az olvasókat. Például minden nap foglalkoznom kell az aknamentesítéssel, de nyilván nem fogok naponta beszámolni az aktuális fejleményekről. Az is tény, hogy a társadalmi élet lelassult, sajnos összerúgtam a port a francia kollégámmal -már el is távozott köreinkből- és ennek az lett az egyik következménye, hogy kikerültem a frankofón társaságból meg én lettem a rosszember. Ez nagy csapás, de azért túl fogom élni...

Hogyan lehetne elérni, hogy még több turista jöjjön Kambodzsába? A hivatalos adatok szerint 2007-ben Kambodzsát 2, Vietnamot 4, Thaiföldet 14 millió turista látogatta meg, átlagosan 107, 160 és 122 dollárt hagyva az adott országban. Fontos adat, hogy míg a látogatók Kambodzsában átlagosan 4, addig a két szomszédos országban 8 napot töltenek el. Milyen okok állnak a rossz eredmények mögött? Először is, Európából és az USA-ból nincs közvetlen repülőjárat Kambodzsába. Másodszor, az országban nincsenek jól kitalált és bevezetett útvonalak. A legtöbben Angkort és a tengerpartot keresik fel, a rossz utak miatt ez sok időt vesz el. Ezért a szakemberek azt javasolják, hogy készüljön olyan 9-10 napos körutazási csomag, amely változatosságával, különlegességével és persze árával fel tudja venni a versenyt a szomszédokkal. Fontos az is, hogy a megállók közötti utazás ne legyen hosszabb 5 óránál. Az útvonal összeállításánál nem csak az infrastrukturális adottságokat kell figyelembe venni, hanem az ázsiai és a "fehér" turisták igényeit is: az előbbiek a szórakozást, a gasztronómiát és a vásárlást helyezik az előtérbe, az utóbbiak érzékenyebbek a biztonságra, a komfortra, a tisztaságra, a kultúrára. Ez utóbbi jelentősége felmérhetetlen: jelenleg annyira nincs semmi, hogy az komolyan akadályozza a turizmus fejlődését. Persze, a hagyományos ruhába öltöztetett leányok és legények műtáncai itt is mennek, de ez kevés és felszínes. Ide tartozik az országimázs kérdése is: amíg Kambodzsáról elsősorban a genocídium és Angkor jut a nyugati emberek eszébe, addig nem lehet előrelépni. Azért Angkor nem semmi: ma Bayont és Baphuont látogattam meg, nézzétek meg a fotóimat, különös tekintettel a hatalmas, kőből faragott arcokra - azok a tekintetetek valóban felejthetetlenek.

A történetet meg lehetne írni így: az ENSZ főtitkár különmegbízottja kitüntette a kambodzsai miniszterelnök feleségét az AIDS-elleni harcban elért eredményeiért. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb jele az, hogy 10 év alatt az országban a felére csökkent a fertőzött felnőttek aránya - ez jelenleg 0,9%. A diplomata elismerően szólt a kormány intézkedéseiről, hozzátéve, hogy talán Kambodzsa lesz az egyetlen olyan ázsiai ország, amely 2015-re teljesíti az ENSZ Millenniumi Célkitűzéseit AIDS-ügyben. És íme az ügy másik oldala: az ENSZ főtitkár különmegbízottja fenntartásait hangoztatta a kambodzsai hatóságok azon akciójával kapcsolatban, hogy 40 HIV-fertőzött családot kilakoltattak városközponti otthonaikból és egy külvárosba paterolták őket, de véleménye szerint ez az emberek akaratát tükrözte. A világszervervezet képviselője szerint a legsúlyosabb probléma mentális jellegű: az emberek nagy része ma is azt hiszi, hogy az AIDS-t "a rossz magatartás" okozza, ezért a szomszédok támogatják a fertőzöttek és családjaik kilakoltatását. A Kambodzsában működő emberi jogi szervezetek természetesen elítélik az AIDS-gettók létrehozását, szerintük az ENSZ-nek határozottan fel kellene lépni az ilyen akciók ellen. A diplomata azt is kifogásolta, hogy a kormányzat -meghirdetett elveivel ellentétesen- nem hajlandó óvszert osztogatni a karaoke-bárokban és más, a fiatalok által látogatott szórakoztatóipari intézményekben. Kritizálta, hogy a hatóságok a drogrehabilitációs központokat leginkább börtönként üzemeltetik, ezekben nincs megfelelő orvosi és pszichológiai ellátás. Ugyanakkor előrelépés, hogy a jövőben szigorúan büntetni akarják a drogkereskedőket, míg a fogyasztókat inkább megpróbálnák pedagógiai akciókkal leszoktatni a kábítószerről. Szóval, ilyen ország ez...

Éppen ma közölte a Transparency International a legújabb nemzetközi korrupciós indexét, eszerint Kambodzsa a vizsgált 180 ország közül -Laosszal és a Közép-afrikai Köztársasággal megosztva- a 158. helyet érte el az állami és önkormányzati szektor vonatkozásában. Tavaly a helyzet egy kicsit rosszabb volt, akkor a 166. helyet sikerült elcsípnünk. Kambodzsánál a környék államai közül csak Burmát minősítették korruptabbnak. A sor élén Új-Zéland áll, Magyarország a 46., a közép-kelet-európai térségben csak Szlovénia előzi meg - ez meglepő, de jó hír. A Phnom Penh-i kormány szóvivője a hírre reagálva azt találta mondani, hogy nem érdekli őket a helyezés, mert csak a kambodzsai nép békéje, harmóniája és boldogsága a fontos. Hozzátette, hogy a rossz helyezés azért is igazságtalan, mert a táblázat összeállítói nem vették figyelembe a kabinet utóbbi időben meghozott korrupció-ellenes intézkedéseit. Az ellenzéki Sam Rainsy Párt szóvivője egészen máshogy interpretálja az eseményeket: szerinte éppen azért tették az országot ilyen rossz pozícióba, mert a kormány 13 éve nem hozta meg az állandóan ígért antikorrupciós törvényt. Az ellenzéki politikus sommás, de teljesen igaz összefoglalója szerint Kambodzsában azért terjedhetett el a korrupció kultúrája, mert a bűnösök soha nem nyerik el méltó büntetésüket. Egyébként a kormány néhány nappal ezelőtt jelentette be sokadszorra, hogy jövőre azután tényleg a parlament elé terjeszti a törvény-javaslatot...

Megfosztották parlamenti képviselői mentelmi jogától a legnagyobb -egyébként vezetője nevét viselő- kambodzsai ellenzéki párt elnökét. Sam Rainsy bűne ezúttal az volt, hogy október végén arra bátorította az egyik kambodzsai határfalu lakosságát, hogy tépjék ki egy vitatott hovatartozású területre kitűzött vietnami határcölöpöket. Az ellenzéki vezetőnek már jelentős rutinja van az üldöztetésben, például 2005-ben a parlament egyszer már megvonta tőle a mentelmi jogot. Akkor külföldre menekült, majd egy év múlva a király megbocsájtó rendelete után térhetett csak haza. Rainsy most Párizsban várja a fejleményeket. Jól ismeri a helyet, hiszen egy miniszter fiaként ott végezte a tanulmányai egy részét és több évig munkát is vállalt a francia fővárosban. A Sam Rainsy Párt képviselői a döntés után tüntetést szerveztek a politikai jogokat súlyosan diszkrimináló döntés ellen. Az egyre erősödő elnyomást jellemzi, hogy az utóbbi hónapokban az ellenzéki párt két másik képviselőjétől is megvonták mentelmi jogukat. Kambodzsában egyébként ötpárti parlament működik, a kormányoldalt a legnagyobb tömörülés, a Kambodzsai Néppárt (90 képviselő), a monarchista Funcinpec (2 ) és egy másik kispárt (2) alkotja, míg az ellenzék tagjai az SRP (26) és az Emberi Jogok Pártja (3). Valamennyi párt közös jellemzője az erős nacionalista beütés, ebben a kormánypárt és az ellenzék egy húron pendül. Nem lebecsülendő teljesítmény a térségben, hogy az országban többpárti parlament működik, a sajtóban -bizonyos tabutémák figyelembe vételével- megjelenhetnek a kormányt bíráló cikkek és a gazdaság is egyre jobban közelít a piacgazdasági modellhez. Mégis, a legelső szó, amely mindenkinek elhagyja a száját, ha Kambodzsa gazdasági-politikai berendezkedéséről beszél, az a korrupció. De erről majd egy másik alkalommal.

Ázsia anyjával beszélgettem hosszasan tegnap este, zöldmangó-salátás halat majszolva. Az illető természetesen egy magyar hölgy, aki néhány napja érkezett ide és csak valamikor márciusban utazik haza. Addig még leszalad Balira, átugrik a Salamon-szigetekre és még néhány helyre, attól függően, mihez lesz kedve. B. már negyedik alkalommal tölt itt hosszabb időt, önkéntesként különböző iskolai és szociális programokban vesz részt. Olyan a kisugárzása, hogy mindenki szívesen osztja meg a gondolatait vele, magam is ezt tettem, jó volt végre egy érdeklődő(nek tűnő) embernek elmondanom az itteni tapasztalataimat és a terveimet. Ő egyébként angol tanár, de vagy húsz éve kitalált egy zseniális szótárfajtát és azóta a saját kiadója gondozásában, számos nyelvre adaptálva kiadja azt. Jó időben sült el az agya és ez a jelek szerint kiváló jövedelemforrást teremtett - ez adja az utazások alapját. Mesélte, hogy hány helyi fiatalon tudott már segíteni, sok beszélgetéssel, tanítással, példával és időnként pénzzel. Nemrégiben írt egy novellát egy kislányról, aki azt hitte, hogy megvakul, de a magyar önkéntesek elvitték egy optikushoz, aki megállapította, hogy rövidlátó, egyébként kutyabaja sincs. A szemüveget természetesen a magyarok fizették. Érdekes fajta ez a világutazó, egyre gyakrabban találkozom velük. A legkeményebbek -mint például Dave, az ír fiú, akiről már korábban írtam- évekig nem mennek haza, mások hónapokig bolyonganak, azután hazatérnek. B. azt mondja, annyi emóció éri itt, hogy egyszerűen nem is tudja feldolgozi. Csak tudnám, hogyan csinálja...

Szomorú apropóval került Kambodzsa fővárosa a világsajtó vezető oldalaira: Phnom Penh az ázsiai nagyvárosok küzül az ötödik legveszélyeztetettebb a klímaváltozás szempontjából. A World Wildlife Fund minap közzétett vizsgálata különböző paraméterek - például az áradások, a tengerszint emelkedése, a viharok, a szegénységi szint, a hatóságok reagálási kapacitása- összevetése alapján állapította meg a sorrendet, amelynek az élén Banglades fővárosa, Dhaka áll, őt követi Dzsakarta, Manila, Calcutta, Phnom Penh, Ho Si Minh-város, Sanghaj, Bangkok, Hong Kong, Kuala Lumpur, Szingapúr. Egy másik szempontrendszer azt vizsgálta, hogy a lakosság sűrűsége és a város gazdasági jelentősége milyen veszélyekkel jár: ebben a "versenyben" Dzsakarta végzett az első helyen. A legizgalmasabb táblázat azt hasonlította össze, hogy a különbüző városokban a helyi hatóságok milyen elképzelésekkel, tervekkel készülnek az klimatikus problémák megoldására. Kiderült, hogy sajnos ebben az összehasonlításban Dhaka és Phnom Penh áll az élen. A kambodzsai főváros helyettes kormányzója "példamutató" gyorsasággal reagált a jelentésre, tájékoztatva a nagyközönséget arról, hogy a helyi hatóságok tisztává és esztétikussá varázsolták PP-t. Ugyanakkor egy, a kambodzsai környezetvédelmi minisztériumban korábban tanácsadói munkát végző német szakértő megerősítette, hogy a helyi hatóságoknak fogalmuk sincs, hogyan reagáljanak a klimatikus problémákra. A vizsgált városok mindegyike folyók, öblök vagy tengerek mentén fekszik, a víz gyakran elárasztja őket, ezért kiemelten fontos lenne a megelőzés tervezése. Tudnivaló, hogy a kontinensek közül Ázsia a legveszélyeztetettebb az időjárási változásokra, ennek egyik oka, hogy a legutóbbi 100 év alatt az átlaghőmérséklet 3 fokkal nőtt a földrészen. A városok a világ területének 1%-át fedik le, de itt lakik a népesség fele és itt használják el az energiák felét. Ha nem sikerül hatékonyan csökkenteni az energiafogyasztást és a különböző gázok termelését, akkor még nagyobb veszélynek lesznek kitéve - nem csak a felsorolt városok, hanem valamennyi település. Ezért a WWF felszólítja a fejlett országokat, hogy a gázkibocsátásokat csökkentsék 40%-kal 2020-ig. A szervezet arra is felhívja a figyelmet, hogy a megelőző akciókra a GDP 1%-át kell költeni, viszont ha az államok nem tesznek semmit a klímavátozás hatásainak csökkentésére, akkor ez a GDP 5-20%-át is "elviheti".

Kis tálkákban eléd tesznek valami halas löttyöt, összetört mogyorót, citromfüvet, borsot. Ez utóbbi hármat ízlésed szerint beleteszed a halas valamibe és az egészet összekevered. Ezután hozzák az első adag húst, bélszínt, kis darabokra szeletelve. A húsdarabokat belemártod a fentebb említett szószba és a pálcikákkal a szádba helyezed. Két jó falat között természetesen Angkor sörrel öblítesz. Még fel sem ocsúdsz és megjön a jégre helyezett zöldséges tál, répával, káposztával, banánlevéllel, uborkával. Következik a fenséges marhanyelv, amelyet igazi élvezettel nyomsz bele a különleges lébe. Később össze kell szedned minden bátorságodat, mert érkezik a belsőség, valószínűleg pacal. Becsukod a szemed, csippentesz egy kis darabot a pálcikáddal - és kiderül, ehető! Sőt, finom! Ez a khmer barbecue egyik formája, már kipróbáltam egy másikat is, ha lesznek fotóim, majd arról is beszámolok. Hát így mulat egy khmer -Bun Kao, a magyarszerető szállodás- és egy magyar úr szombat este. Azért örültem különösen ennek a meghívásnak, mert egy igazi helyi éttermet fedezhettem fel, én voltam az egyetlen fehér a helyiségben. A hely átmenetet képez az utcai/piaci étkezde és az elegáns étterem között, valószínűleg az árfekvése is kellemes lehet, bár nem tudom, mert a helyi úr fizetett. Közben azért arra is gondoltam, milyen kár, hogy mélyen antipatikus személyiségem miatt nem hívtak meg a magyar kollegina szülinapi bulijába, ahol paprikás krumplit gyártott az ünnepelt. Ezt azért is nagyon sajnálom, mert így nem volt alkalmam megkóstólni főzött állapotában azt a spéci, félig disznó-, félig marhahúsból készült, kissé édeskés kolbászt, amelyet együtt vettünk délelőtt a piacon...

Kohkerről egyszer már írtam, ez a legfontosabb téma, hiszen ezért a projektért jöttem ide. Ma azért szaladtunk ki, hogy megnézzük, jól adták-e meg az aknamentesített folyosó adatait. Természetesen minden rosszul volt megadva, úgyhogy, a különböző hivatalok részéről nyugodtan felrobbanhatunk...A mellékelt fotón egy fordított L látható, a valóságban egy igazi L betű mentén történt meg az aknamentesítés. Nagyon nem mindegy...Biztos hülyeség, de amikor elvonultam pisilni a bokrok közé, kissé aggódva tettem meg a néhány lépést. Szerencsére szakembereinket nem lehet átvágni, ők pontosan bemérték, hol pucolták ki már az aknákat. Egyébként ha megnézitek a fotókat, láthatjátok, milyen romokból kell világörökséget csinálni. Az igazi nagy szám a piramis, oda tényleg ömleni fog a nép, pláne, ha majd fel is lehet rá mászni. Természetesen az sem lenne baj, ha végig jó úton lehetne eljutni a különböző helyszínekig, a beeresztő kaput már megcsinálták az utat még nem. Az utolsó, elég rossz minőségű képen látható az egyetlen étterem, ahol egyébként fillérekért kiválóan ettünk és még a kávé is jó volt. Hazafelé egy mási ügyön tűnődtem: néhány napja írtam a vietnami szexrabszolga-lányok megsegítésére létrehozott szervezetről. Kiderült, hogy 3-4 nappal ezelőtt hirtelen megjelentek a rendőrök a szervezet irodájában és közölték a vezetőkkel, 24 órájuk van arra, hogy eltűnjenek. Az egész bagázs Thaiföldre menekült, beleértve a szerencsétlen magyar önkéntest is, akinek még egy hetet sem sikerült eltöltenie Kambodzsában. Hogy mi van emögött, nem tudom és senki nem akar erről beszélni. Talán a legendás vietnami-kambodzsai gyűlölködés, talán pénzügyi problémák, talán feljelentték őket valamiért, ki tudja...

Ennek a faháznak a vázát 300 kilométerről hozták Siem Reapbe. A megrendelő egy ausztrál művészettörténész, az tervező-kivitelező egy helyi építész, Hok Sokol. Ő már évek óta a fejébe vette, hogy bebizonyítja, lehetséges a hagyományos khmer építészetet újjáéleszteni a legmodernebb technológia alkalmazásával. Ebben az esetben a külső falak egy részét megtartotta, a kibővített részeket pedig kiváló minőségű fából készíttette. Egyébként 6 féle fát használ házai tervezésekor. Az épületek követik a hagyományosan fontos elemeket: nagy belmagasság, (ebben az esetben a tetőszerkezet speciális, helyi anyagokból készült), sok terasz, lábakon álló ház - alatta nyitott fogadóhelyiséggel és tér, tér, tér...A jobb oldali fotó a nappalit mutatja, talán érzékelhető egy ilyen pici képen is, miről beszélek. A mellékhelyiségek természetesen minden korszerű géppel fel vannak szerelve. A hálószobákat a legtöbb esetben csak egy bizonyos belmagasságig szeparálják a nappalitól, itt ez a szokás. A konyha hagyományosan külön kis épületben található, de itt az építész ügyesen beépítette a házba. Kérdés persze, mennyibe kerül mindez. Az építész szerint olcsóbb, mint egy hasonló méretű kőház, mások szerint ez nem lehet igaz, mert a fa nagyon drága. Addig nem nyugszom, amíg nem sikerül egy ilyen jellegű házba költöznöm. Egyszer már majdnem sikerült...

A testvéri államok -Vietnam, Kína, a Szovjetúnió, Bulgária és az NDK- példamutató összefogással segítették Kambodzsát egy igen fontos területen: valamennyien szállítottak aknákat e szerencsétlen országnak. Mindezt a Siem Reaptól 25 kilométerre fekvő Aknamúzeumban tekintheti meg a nagyérdemű. Én úgy kerültem -immár másodszor- ebbe az intézménybe, hogy az épületben működik az Országos Aknamentesítő Hivatal helyi részlege, ott próbáltunk meg információkat szerezni a kohkeri állapotokról. A megbeszélés azzal kezdődött, hogy a parancsnok-helyettes angyali mosollyal közölte, az illetékes szakember éppen szabadságon van, úgyhogy inkább nézzük meg a múzeumot. Persze nem hagytuk ennyiben a dolgot és amit lehetett -majdnem semmit- kisajtoltunk belőle. Elképesztő kupleráj uralkodik a cégnél, senki nem tud semmit. Vagy: mindent tudnak, de nem akarják elárulni. Tudnivaló, hogy ezek a kiváló urak sokszor zsebre dolgoznak, ezért próbálnak minden körülmények között ködösíteni. Annyi minden esetre kiderült, hogy a projektünket újra végig kell gondolni, mert az aknamenesítés nem lesz olyan egyszerú, mint gondoltuk. Pedig a helyi hatóságoktól csak ezt kértük, minden egyéb költséget a magyar fél fizet, de ebből is próbálnak kibújni. Az egész nap ezzel telt, az elfogadható olasz ebéd (pizza+tiramisu) után beestünk egy ausztrál kutatóhoz, aki rögtön kpmplett légifelvételeket mutatott a helyi aknahelyzetről. Ezt sem tudtam, hogy létezik, de megkönnyíti majd a dolgunkat. Később felkerestünk egy francia régészt, aki elérte, hogy a helyi hatóságok aknamentesítsék a kutatási területét, ő sok érdekes részletet árult el a munkáról. Holnap folytatom az aknaügyet, addig nem szállok le róla, amíg el nem intézem. Ehhez valószínűleg a legmagasabb szintű politikai beavatkotzás szükségeltetik, de azt is elő kell készíteni. Valahogy így telnek a munkás hétköznapok...

Azért is lesz kiállítás! Phnom Penh-i találkozásaim közül a legérdekesebb a Sodavyval megejtett folyóparti reggeli majd később a házának meglátogatása volt. Sodavy az egyik legismertebb és elismertebb khmer képzőművész, aki 1985-től 9 évig Magyarországon tanult, előbb Nyíregyházán, azután a Képzőművészeti Főiskolán. Ez alatt az idő alatt egyszer sem tudott hazamenni...Szüleit egyébként megölték a vörös khmerek, ő egy árvaházban nőtt fel. Műveinek gy része természetesen ezt a témát dolgozza fel, de nagyon erős figuratív és non-figuratív alkotásokat is kiadott a kezéből. Egyetemi tanár és a Kulturális Minisztérium Képzőművészeti Főosztályának helyettes vezetője. De leginkább egy nagyon szimpatikus ember, aki nem felejtette el a magyar nyelvet. Nem kérkedik a szenvedéseivel, ehelyett nagyon intenzíven él. Gyönyörű házat épített magának és a családjának Phnom Penh egyik elővárosában. A saját maga által tervezett és kivitelezett házat különleges kövekkel burkolta és az egész épületbelső tágas terek összessége. A földszinten hatalmas nappali fogadja a vendéget, az első emeleten találhatók a hálószobák, a harmadik szint a műteremé (lásd a fotót). Gondosan válogatott növények és virágok (pl. bougainvillea) borítják a kertet, az egész fantasztikusan légies és elegáns. A ház tele van régi tárgyakkal, rizskaszával, szekérrel, különböző edényekkel, egyik szebb, mint a másik. A fotók alapján talán fogalmatok lesz, miről is beszélek. Szóval, ez a művész lesz az egyik kiállító és együtt kiválasztunk még 2-3 kollégáját a kortárs khmer képzőművészet bemutatására Budapesten és lehetőség szerint más európai városokban. Szerencsére Sodavy egyik legjobb barátja a kiváló magyar képzőművész, Szüts Miklós, feltehetően ő lesz a kurátor, bár ő ezt még nem tudja...Említettem a művésznek, hogy khmer gasztronómiai napokat is tervezek és keresek jó séfet, erre természetesen azt találta válaszolni, hogy nála senki nem főz jobban Kambodzsában...

Rántotthús rósejbnivel...ez volt a mai vacsora. Végre...Nagyon tud hiányozni az európai kaja. Ismét Phnom Penhben üzemelek, itt találtuk erdész kollégámmal a kiváló éttermet, ahol a fent említett menüt lapátoltam be. A végén még kínáltak valami borzadály zöld gumisütit és ananász-görögdinnye gyümölcstálat is. Fenséges vacsi. A nap egyébként fárasztó és érdektelen volt, utazás, megszakítva egy jópofa találkozással egy Magyarországon végzett helyi erdőmérnökkel. Gyönyörű egyensapkájában lefotóztattam magamat. Egyébként azért utaztunk a fővárosba, hogy az együttműködésről tárgyaljunk két nagy nemzetközi környezetvédelmi szervezet képviselőivel. Az úton egyébként leginkább az aknamentesítésről beszélgettünk. Hogy legyen fogalmatok arról, milyen feladataim vannak, elmondom, hogy egy 80 négyzetkilométeres területről kell mindenre kiterjedő dokumentációt gyártanunk a projekt első, három éves szakaszában. Ez vonatkozik a régészeti feltárásokra, az állat- és növényvilágra, a talajra, a romokra és a közösségi életre is, erről majd legközelebb. A lényeg az, hogy a területet a vörös khmerek elaknásították és addig nyilvánvalóan nem lehet semmilyen komoly kutatást végezni, amíg valaki otthagyhatja a fogát. Az aknamentesítés természetesen állami feladat - lenne, ha nem zokognák mindenhol azt, hogy nincs pénzük erre. Ilyenkor nyúl a zsebébe a lelkiismeret-furdalt gazdag ország és kifizeti a költségeket. A mi esetünkben azonban már mélyen a zsebébe nyúlt, ha nem is a magyar kormány, de egy magyar mecénás-befektető. Az egyetlen pénzügyi hozzájárulás, amit a khmerektől kérünk, az pontosan a terület aknamentesítése. Ebben az ügyben (is) az a dolgom, hogy előkészítsem a magas szintű döntéshozatalt. Pontosan tudjuk, hogy ez a történet is azon múlik, sikerül-e a kettes számú kambodzsai vezetőt meggyőznünk, adja utasításba, hogy ezt a feladatot el kell végezni, méghozzá gyorsan. Igy megy ez errefelé...

Kulen szent hegy, Siem Reaptól kb. 50 kilométerre. Lergfontosabb turisztikai látványossága a Fekvő Buddha, egy meglehetősen antipatikus monstrum, amely egy magas építésű bemutatóteremben fetreng. Az egész hely baromi gusztustalan, mert a pénzéhes papok és a gagyiárusok lepik el. Kirándulásunk következő helyszíne az 1000 linga nevű hely, ahol a hímtagok egy bővízű patak alján találhatóak. Ebből a gyanútlan turista annyit lát, hogy szépen kifaragott kövek hevernek a patakmederben, de a lingáról valami mást asszociálna...Ezután irány a vízesés, ami nem olyan nagy, viszont a mellette lévő étteremben nagyon finom leveseket főznek. Hazafelé még beugrottunk egy ír fiú lepkefarmjára. Alistair korábban Zambiában hozott létre hasonló műintézményt, ennek lényege, hogy a központ megtanítja a parasztokat, hogy "neveljenek" pillangókat, ezeket eladják és a hasznon osztoznak. Mindez vegyszer nélkül, a legszigorúbb környezetvédelmi előírásoknak megfelelően történik. A kiránduláson jókat röhögtem Jóska kollégám történetein, ő összesen 10 évig élt és dolgozott Laoszban és mindenről van egy sztorija...

Fényesre fogdossák az apsarák mellét Angkor Vatban, ez érthető, mert dombormű-formájukban is nagyon izgatóak. Nézzétek ezt a három nőt (meg a többit a picasán!), a belőlük ömlő erotikát, a kéz- és lábujjaikból is sugárzó bájt, a ruháikat, a karjuk tartását és persze a fejüket, elsősorban a szemüket, azt a mindent értő és megértő bölcsességet, amelyet csak egy nő tudhat...Ma megkezdtem angkori látogatásaimat (végre megkaptam az állandó belépőmet, külföldön smucig vagyok), szép nyugodtan, másfél-két órás turnusokban végig fogom nézni az összes érdekes helyszínt. Remélem, nem vártok tőlem mélyreható kultúr- és művészettörténeti elemzést, ezt bármelyik könyvben megtaláljátok. Engem a hangulatok, az inspirációk, az asszociációk érdekelnek, ezek alapján választok kedvenceket. Angkor Vatban két dolog tetszett igazán: az apsarák (nimfák, istennők) és a különböző isteni történeteket előadó domborművek, amelyek akár 100 méteres falakat is megtöltenek élettel. Illetve halállal, mert leginkább azt ábrázolják, hogy mindenki öl mindenkit. Ilyen például a Ramajána sztorija, ott szinte fröcsög a vér a falból. Viszont gyönyörű. Szerencsére nem találkoztam sok turistával, így kényelmesen lehetett felfedezni a templom szépségeit. Kíváncsi voltam arra is, hogyan bánnak a látogatóval, azaz milyen információkkal szolgálnak a látnivalókról és azt hogyan prezentálják. Annyit mondhatok, sok még a munka, nagyon kevés az infó, igaz, hogy majdnem minden turista idegenvezetővel érkezik. Angkorból hazagyalogoltam, a végén már vonszoltam magam, de nagyon jólesett.

Kívülről körömszalonnak néz ki, bent azonban kiderül, hogy sokkal többről van szó. A Vietnam Voice nevű szervezetnél jártam, ők elsősorban a Kambodzsában élő vietnami szexrabszolgák megsegítésével foglalkoznak. Ehhez jó tudni, hogy a két ország ősi ellenség és itt kimondottan rühellik a szomszédos országból érkezett és letelepedett "betolakodókat". Becslések szerint az itt élő vietnami nők 6-30 százaléka dolgozik a szexiparban, közülük sokakat a helyi maffiák elraboltak és kényszerítették őket, hogy kuplerájokban dolgozzanak. A szervezet ezeken a lányokon próbál segíteni, először is azzal, hogy felkutatja és más NGO-k meg néha a rendőrség segítségével kiszabadítja őket a fogságból. Ezután 6 hónapra lakást és ellátást kapnak valamint kitanítják őket kurrens szakmákra. Jelenleg körömápolást, ékszerkészítést és szabászatot tanulnak. A Voice alapvető célja, hogy a lányok visszakerüljenek a társadalomba és a saját lábukon meg tudjanak állni. A szervezet meg úgy akar a saját lábán állni, hogy a lányok által készített ékszereket az USA-ban és Kanadában forgalmazzák - állítólag szép sikerrel. A Voice vezetője a beszélgetés előtt aláíratott velem egy papírt, hogy nem bántom a lányokat - akikkel egyébként ezúttal nem is hagytak beszélni. Jópofa mellékszála a történetnek, hogy 2 napja érkezett meg Londonból az új önkéntes, aki az egészségügyi programot fogja vezetni - természetesen egy magyar hölgyről van szó

Izgalmas szakmai vita robbant ki köreinkben. A kulturális örökségi projektnek része egy úgynevezett közösségi program is, ami elsősorban arról szól, hogy ismertessük meg a helyiekkel a projekt fontosabb elemeit, ismerjük meg a helyiek igényeit és a lehetőségek szerint segítsük őket ezek kielégítésében. Iskolai tanterem építése, a könyvtár ellátása könyvekkel, növénytermesztési tanácsadás, esetleg pagoda vagy egészségház építése - kb. ezekről volt korábban szó. Kiutazásom előtt azonban kiderült, hogy a program finanszírozója szívesen felajánl 25-30 ezer dollárt valamilyen értelmes és látványos kisebb, gesztusértékű projektre, amelynek kitalálását és kivitelezését rém bíznák. Rövid konzultációk után úgy döntöttem, hogy a környezetvédelem/víz, megújúló energia témakörben fogunk nyomulni, leginkább azért, mert ezt támogatta az Angkor Hivatal. Megbíztam két fiatal építészt, hogy találjanak ki a helyiek számára hasznos, esztétikailag különleges, a médiában jól eladható projektet. Ez lett az Új Élet Háza, amely biovécéről, víztisztitásról, energiatermelésről, biomasszáról szól. A közösségi program jelenleg Budapesten élő vezetője, egy egészen kiváló fiú, nem szereti ezt a történetet, úgy érzi, hogy egyrészt szétveri az ő általa kitalált programot, másrészt a legrosszabbat teszi, ami csak elképzelhető: a gazdag fehérek egy koszos falu közepébe tojnak valami technológiai csodát, amiről a helyieknek fogalmuk sincs - majd elégedetten továbbállnak, az épület meg tönkremegy. Nagyon becsülöm ezt a fiút, szerencsére hamarosan kijön hosszabb időre, így végre komoly emberrel dolgozhatok együtt ebben az alprojektben. Magam egy sokkal pragmatikusabb álláspontot képviselek: miért ne lehetne azon gondolkozni, hogyan használjuk fel ezt a kis pénzt értelmesen, látványosan, a helyiek érdekében? Egyáltalán: miért baj, ha villogni is akarunk? A nagy kérdés persze az, hogy mit kezdjünk az iszonyúan ostoba falusiakkal, akik a rettenetes közelmúlt után csak a nyugalmat akarják. A helyieket jól ismerő embereink egyértelműen állítják, hogy iszonyú apátia uralkodik a helyszínen, ha a helyi kezdeményezésekre várunk, akkor nem sok minden fog történni a történelmi Kohker faluban...

Megjelentek a koldusok, tehát indul a turisztikai főszezon. Fogalmam sincs, honnan kerültek elő a féllábú és/vagy kacskakezű szerencsétlenek, de hirtelen sok lett belőlük a központ utcáiban. Ők formálisan nem kéregetnek, hanem különböző könyveket árulnak. Szerencsére nem agresszívek, békésen tűrik, ha a turista elhajtja őket. A szezon közeledtének másik jele, hogy kezdenek felfelé kúszni az árak. Az uszodabérletem ára például 5 dollárral emelkedett, ez itt komoly pénz. A vendéglősök és a szállodások nagyon drukkolnak, hogy legyen már valami mozgás, mert az utóbbi hónapokban meglehetősen gyenge volt az üzletmenet. Ugyanakkor nagyon meglepő, hogy a például vendéglősök szinte semmiféle promóciós munkát nem végeznek. Talán már említettem, hogy egy Magyarországon tanult helyi fiúnak két étterme is van, az egyik a piacon -kiválóan lehet enni 1 dolláért-, a másik -vadonatúj- az egyik főutcában. Szolidaritásból, meg persze a jó konyha miatt is, rendszeresen eszem ott is, mindig én vagyok az egyetlen vendég. Javasoltam is neki, fizessen, hogy állandóan üljek a bejárat melletti asztalnál, jóízűen lapátolva a kajákat. Látom, hogy rengeteg turista elhalad a hely előtt, megnézik az étlapot és nem jönnek be. Mondtam a tulajnak, találjon ki valamilyen trükköt, hogy becsalogassa a kuncsaftokat. Nem is értette, miről beszélek. Az egyetlen akció, amit megtett, hogy fizet vendégenként 1 dollárt a tuk-tukosnak, ha bejátssza a vendégeket. Az is igaz persze, hogy sok turista a bédekkerben nézi meg, hol egyen. Nagyon kevés helyen van például élőzene, ez talán változni fog a forgalom élénkülésével. A legdrágábbak a nyugati kaják, például a pizza. Ma először meglátogattam a bevásárlóközpont népszerű burgeráját, a csirkefalatok ehetőek voltak. Utána úsztam egy jót a gyönyörű bárányfelhők alatt. Hú, ez egy kicsit giccsesre sikeredett, pedig tényleg nagyon szép a látvány...

Mi magyarázza a gyenge helyi termékválasztékot? Egy tavalyi jelentés szerint Kambodzsa a versenyképességi listán a 109. helyre került, összehasonlításképpen Vietnam a 70., Thaiföld pedig a 34. helyzést kapta. A legfontosabb okok a szakértők szerint a korrupció, a képzetlen munkaerő, a gyenge infrastruktúra és a túladminisztrált üzleti környezet. Ezek a tények az ország szerencséjére nem riasztják el a külföldi befektetőket, a beruházások minden évben csaknem megduplázódnak, elsősorban a turizmus területén. Nyilván sokakat vonz a nagyon olcsó munkarő is. Pozitív tényező a nők jelentős szerepe a munkaerőpiacon. Ez nem csak a gazdaság szempontjából lényeges, hanem a családok gazdálkodását is döntően befolyásolja. Formálisan ugyan az idősek és a férfiak vezetik a családokat, de valamennyi, a helyi viszonyokat jól ismerő hazai és külföldi ismerősöm egyöntetűen azt állította, hogy a valóságban a nők a főnökök. Ők osztják be és kezelik a pénzt, és ha ők maguk is pénzkeresők, akkor tekintélyük és döntéshozatali erejük jelentősen nő. Apró, de talán érdekes jele ennek, hogy nagyon sok hölgy közlekedik saját motorral, ebben az ügyben teljes az egyenjogúság errefelé. Meg abban is, hogy gyakorlatilag mindenki jogosítvány nélkül hajtja a motorokat. Nemrég kötelezővé tették a bukósisak használatát, de ezt azért még nem mindenki tartja be - nemtől függetlenül.

A legizgalmasabb ebben a többnapos bazárban a helyi áruk promotálására szervezett akció, a Trade Fair. Vásárolj kambodzsai árut - hirdeti egy másik transzparens és magam is megpróbáltam eleget tenni felszólításnak. Az egyetlen termék, amelyet kipróbáltam és vásárolni is fogok belőle, az a pálmabor volt. Kicsit édeskés, de iható. Egyébként csak helyi cimkével ellátott mosóporokat láttam, néhány fajta chips-et, kétféle kolbászt, sütiket, oszt annyi. Hozzá kell tennem, hogy még ezt a szerény volumenű terméket is általában csak rendelés útján lehet beszerezni. Láttam persze pólókat meg a ruhákat, hiszen az ország gazdasága elsősorban ezt tudja exportálni. A sok standon mindenféle különleges kaja is rotyogott, ezek egy része inkább csak a fotón mutat jól vagy még ott sem (lásd a kilyukasztott tojásokat...). Alkonyat után egészen különleges hangulat ülte meg a várost: a pagodákból folyamatosan hallatszott a csilingelős-harangos jellegű zene, a folyóparton vidáman grasszáltak a népek, egy kislány kivételével sokan rám mosolyogtak, mindenki csinosan volt öltözve és várták a tűzijátékot meg a bulikat. Ma itt mindenki egy kicsit boldog volt. Nem kevés ez egy ilyen országban.

Nagyon kutyaütők voltunk - kesergett a francia fősportoló, az egyik csónak tulajdonosa a két, csúnyán elvesztett futam után. A versenyre azt a rendszert találták ki, hogy futamonként két hajó indul és az megy tovább, amelyik kétszer legyőzi a másikat. A többi mindenféle reményfutamokban ökörködhet. Én azért látványosan megtapsoltam őket a díszpáholyból, ahova tekintélyt sugárzó, nagyméretű nemzetközi újságíró-igazolványommal hatoltam be. A legbosszantóbbnak azt találtam, hogy a nagydarab francia nem húzott a lapáttal, csak a ritmust próbálta megadni - de ez sem sikerült neki, ráadásul az eggyel kevesebb húzóember sem tett jót a hatékonyságnak. Számomra a légérdekesebb momentum az volt, hogy melyik csapat milyen ajándékot ad a víz istenének és azt hogyan adja át neki. A mi lányos hajónk vezérevezőse például a felvonuláskor banánokat dobott a vízbe. Minden csapat pólóján valamilyen cég vagy szervezet logója villogott, én is akartam ilyet, de a franciák átvágtak és azt ajánlották, hogy a már fennlévő négy logó mellé tegyem fel a miénket - persze jól elhajtottam őket. Természetesen az egész város a folyóparton tolongott, stand stand hátán (holnap egy csomót lefotózok majd közülük), a tömeg miatt sokszor nem lehetett haladni. De az is tény, hogy semmilyen agressziót nem tapasztaltam, sokan rám mosolyogtak, a gyerekek szokás szerint időnként kikacagtak, úgyhogy minden rendben volt.

Megbolydult az egész város, kitört az ünnepi láz, holnap kezdődik hivatalosan az egyik legfontosabb ünnep, a Vízifesztivál. A folyópart tele van standokkal, füstölnek a lacikonyhák, forog az óriáskerék, lufikba dobnak dartos nyilakat, a különböző színpadokon a helyi celebek tündökölnek, mindenhol tisztaság, lampionok, reklámok, és persze a tömeg. Ez az ünnep arról szól, hogy vége az esős évszaknak és ilyenkor a folyó sodrása megfordul, a másik irányba kezd mozogni. Vallási beütés is van meg az öreg király születésnapját is ünneplik. Külön pikantériája a dolognak, hogy ma este ünnepelték a Halloweent, egyszerre volt szánalmas és érdekes a néhány -elsősorban amerikai- bohócruhába öltözött fiatal felvonulása. Párizsban teljesen értelmetlennek éreztem ezt az ünnepséget, annyira idegen a francia kultúrától, viszint itt, ahol még nagyon élnek -elsősorban a falvakban- az ősi hagyományok, elvileg helyénvalóbbnak látom a ceremóniát. Miközben a városban sétálgattam, azon tűnődtem, milyen kár, hogy az itteni fiatalok is a debil és nyálas énekeseken, a hiphopos táncosokon meg a külföldről importált ünnepségeken nőnek fel. Vagy lehet, hogy én vagyok konzervatív?

Néhány héttel ezelőtt a francia kulturális miniszter egyik politikai ellenfele beszédében emlékeztett arra, hogy Frédéric Mitterrand 2005-ben kiadott könyvében részletesen előadta egy fiktív utazó (persze saját maga) homoszexuális kalandjait Thaiföldön. A politikus azzal védekezett, hogy fiktív történetről van szó és ő maga ugyan részt vett hasonlű kalandokban, de a partnerei mindig nagykorúak voltak...Ugyanakkor sajnálatát fejezte ki, hogy pénzért vásárolt szexuális szolgáltatásokat. Ez a botrány ismét az előtérbe hozta az ázsiai szexturizmus problémáját. Itt, Kambodzsában ez talán kevésbé látványos, mint mondjuk Thaiföldön, de persze magam is láttam már számos idősebb fehérbőrű urat nagyon ifjú helyi leányzókkal kéz a kézben sétálni. Ennél is súlyosabb a fiatal lányok és fiúk elrablása és szexrabszolgaságra kényszerítése, erről egy más alkalommal majd hosszabban írok. A szexturizmus szükséges rossz lenne a térségben? - teszi fel a kérdést számos blog. Ha a reklámokban mindenféle árut félpucér nőkkel próbálnak eladni, akkor miért csodálkoznak, hogy a férfi fogyasztók valóban tárgyaknak nézik a nőket és esetleg jobban megkívánják őket, mint a testükkel reklámozott autókat - érvel egy hozzászóló. Egy másik vélemény szerint azon miért nem háborodik fel senki, hogy a nagy márkákat Ázsiában gyártató cégek havi 25 dollárért dolgoztatják a fiatal lányokat? Ezt a pénzt a lányok becsületes munkával kereseik meg, ellentétben a tradereknek juttatott milliárdokkal - ez az igazi prostitúció, amelyet senki sem büntet. Nyugaton virágot adnak a lányoknak, Thaiföldön pénzt a virágra - ilyen egyszerű ez az egyik hozzászóló szerint. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, de az tény, hogy a nyugati férfiak felspannolt nemi vágya és a helyi lányok szegénysége teremti meg a feltételeket e speciális kölcsönös függéshez. Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot, de errefelé alig van nyoma annak, hogy valami más, igazi alternatívát tudnak kínálni a lányoknak a szegénység ellen. De tudom, vannak ilyen kezdeményezések, a jövő héten meglátogatok egy olyan szervezetet, amely már eredményeket is tud felmutatni ebben a kilátástalannnak tűnő harcban.