Nagyon kutyaütők voltunk - kesergett a francia fősportoló, az egyik csónak tulajdonosa a két, csúnyán elvesztett futam után. A versenyre azt a rendszert találták ki, hogy futamonként két hajó indul és az megy tovább, amelyik kétszer legyőzi a másikat. A többi mindenféle reményfutamokban ökörködhet. Én azért látványosan megtapsoltam őket a díszpáholyból, ahova tekintélyt sugárzó, nagyméretű nemzetközi újságíró-igazolványommal hatoltam be. A legbosszantóbbnak azt találtam, hogy a nagydarab francia nem húzott a lapáttal, csak a ritmust próbálta megadni - de ez sem sikerült neki, ráadásul az eggyel kevesebb húzóember sem tett jót a hatékonyságnak. Számomra a légérdekesebb momentum az volt, hogy melyik csapat milyen ajándékot ad a víz istenének és azt hogyan adja át neki. A mi lányos hajónk vezérevezőse például a felvonuláskor banánokat dobott a vízbe. Minden csapat pólóján valamilyen cég vagy szervezet logója villogott, én is akartam ilyet, de a franciák átvágtak és azt ajánlották, hogy a már fennlévő négy logó mellé tegyem fel a miénket - persze jól elhajtottam őket. Természetesen az egész város a folyóparton tolongott, stand stand hátán (holnap egy csomót lefotózok majd közülük), a tömeg miatt sokszor nem lehetett haladni. De az is tény, hogy semmilyen agressziót nem tapasztaltam, sokan rám mosolyogtak, a gyerekek szokás szerint időnként kikacagtak, úgyhogy minden rendben volt.