A tegnapi -és a jövőbeli- témához a fotók megnézhetők a www.picasaweb.google.com/rozsamihaly címen.

Délelőtt találkoztam az Angkor Hivatal legértelmesebb vezetőjével, egy Párizsban élt építésszel, aki a legnagyobb meglepetésemre arra kért, lobbizzak annak érdekében, hogy Kambodzsa tagja legyen az UNESCO Világörökség Bizottságának. Ugyan már régóta kiestem abból a buliból, de azért nem felejtettem el korábbi tapasztalataimat, amikor -talán 10 éve?- Magyarország tagságáért küzdöttünk, sikerrel. Abban a történetben az volt a vicces, hogy közvetlenül a választás előtt kiderült, elfelejtettük befizetni az éves tagdíjat a Világörökség Központnak, így nem vagyunk jogosultak benevezni a versenybe. Szerencsére volt egy kis pénzem a párizsi bankszámlámon és ezzel átmenetileg kisegítettem a magyar államot, ezzel is hozzájárulva a fényes győzelemhez. Jól folytatódott a nap, mert nagyon hasznos agymenést tartottunk a két fiatal építésszel a kohkeri miniprojekt ügyében, néhány nap múlva már megszületnek az első tervek. Késő délután pedig randiztam egy helyi értelmiségi hölggyel: 2 perc alatt megállapítottuk, hogy van néhány közös ismerősünk Párizsban is, meg itt is, úgyhogy gyorsan sínen voltunk. A hölgy az Angkor Hivatal kulturális osztályán dolgozik, egyébként pedig szanszkrit feliratokat sillabizál nagy élvezettel. Amúgy meglehetősen sivár életet él, dolgozik a hivatalban, majd dolgozik otthon. Kár érte.

Errefelé egyébként ítéletidő tombol, ömlik az eső, süvít a szél, az utcák egy részében nem lehet közlekedni. Illetve lehet, mezítláb, felhúzott gatyában...

Bizonyára nagyon sokan észrevettétek, hogy kimaradt egy nap, ennek az az oka, hogy a fővárosban jártam és nem találtam magyar ékezetes gépet.

Phnom Penh: milliós város, széles sugárutakkal, iszonyú forgalommal és elviselhetetlen szmoggal. Kb. 11-kor érkeztünk meg és az első utunk a Genocídium Múzeumba vezetett. Ez a várostól 15 km-re található, sok ezer embert végeztek itt ki a vörös khmerek idején. Egy parkot képzeljetek el, ennek a közepén áll egy toronyszerű emlékmű, ebben láthatóak a világszerte ismert koponyamaradványok. Körben sok zöld, sok mélyedéssel, ezekben a tömegsírokban sok száz ember nyugszik. Mindezt kiegészítik feliratok, miszerint ennél a fánál verték agyon a gyerekeket, itt szúrták át a foglyok torkát, itt volt a rámpa, itt ültek a hóhérok, stb. A kis múzeumban magyarázó tablók, fotók és egy rövidfilm segíti a látogatókat a történtek megértésében. Már ha ezt meg lehet érteni...Az egész nem érintett meg, valahogy nagyon sterilnek találtam, végig azon tűnődtem, mi is a baj. Ezt talán György Peti egyszer majd elmagyarázza, ha megnézi, addig csak annyi biztos, hogy valamiért nem működik az egész. Az egyik ok bizonyára az, hogy erről a történetről itt ma is folyamatosan hazudnak, hiszen a jelenlegi vezetők jelentős része valamilyen formában érintett. Még nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy értelmesen, sokféle tényezőt figyelembe véve lehessen beszélni erről a korszakról. Ezután volt egy kis időm a következő programig, ezt a Világbank könyvtárában töltöttem, összeszedve egy csomó hasznos dokumentumot. 5-kor találkoztam L. nevű honfitársammal, aki hosszú ideje a fővárosban él és dolgozik. Nagyon érdekes dolgokat mondott: gyilkos, a felelősséget vállalni nem akaró, döntésképtelen, aljas, korrupt, önző, tutyi-mutyi népnek nevezte a helyieket, de mégis jól érzi itt magát. Megállapította, hogy a magyar és a khmer nép sok hasonló tulajdonsággal rendelkezik, elsősorban azzal, hogy kiválóan tudják tönkretenni azt, amit korábban alkottak. Egy szálloda halljában beszélgettünk, ahol egyszer csak megjelent a tulajdonos és bevonult vacsorázni az étterembe. Az ablakon keresztül lehetett látni a sleppet, amely idült mosollyal szemlélte, ízlik-e a főnöknek a kaja. 7-re jött értem Nico, a legkomolyabb helyi kortárs művészeti központ német kitalálója és vezetője. Vacsora közben felvetettem neki, hogy be kellene mutatni a kortárs kambó művészeket Európában. Túl kellene lépni a genocídium+Angkor fémjelezte országimázson és ebben a kultúra nagyon sokat tehet. Berlin-Párizs-Budapest útvonalra gondoltam, ez Nicónak is tetszett. Ő jól ismeri azt a néhány művészt, akit érdemes elvinni Európába. Egyikük 8 évig Magyarországon tanult, remélem, hamarosan meglátogathatom. Abban maradtunk, hogy készít egy rövid koncepciót és büdzsét, azután elkezdünk partnereket keresni, én először a Trafót fogom megkeresni. A kiváló vacsi után N. segített szállást találni, a legszebb részen, a folyóparton találtunk egy korrekt kis szállodát. Reggel az egyik legelegánsabb, igazi gyarmati stílusban berendezett étteremben ittam Illy (!) kávét, majd hivatlanul betoppantam az UNESCO helyi irodájába, ahol hosszú eszmecserét folytattam a kulturális főnökkel. Rengeteg infót és dokumentumot kaptam tőle és értékeltük a néhány nappal ezelőtt lezajlott főigazgató-választás eredményét, közösen örvendezve, hogy az -egyébként antiszemita- egyiptomi minisztert kilőtték. Rövid séta után a sikkes Java Caféban várt Sue, az amerikai turisztikai szakember, akivel sokat csevegtünk fenntartható/felelősségteljes turizmusról, országimázsról, korrupcióról. Ezután felhívtam az ország leghíresebb építészének feleségét, kérdezve, hajlandó lenne-e az ura rövid időre fogadni. Mázlim volt, hajlandó volt. Rohanás a Mao Ce-tung sugárútra, ahol egy igazán elegáns -természetesen a lakója által tervezett- házban sikerült beszélgetnem egy igazi Valakivel. Vann Molyvann 83 éves, a hatvanas-hetvenes években szinte minden fontos középületet ő tervezett, nagyon elegánsan kombinálva a khmer építészeti hagyományokat a bauhausos stílussal. Sajnos, a házainak egy részét lerombolták, hogy pl. kaszinót építhessenek helyettük. Külön élmény volt hallgatni, ahogyan az idős Mester a magyarok kambodzsai szerepvállalásáról nyilatkozott, mérföldkőnek nevezve a kulturális örökség -elsősorban Angkor- megmentésében játszott munkájukat. Az sem volt akármi, amikor megmutatta a 3 (!) éve elkészült és kiadott doktori disszertációját. Ő volt az első khmer értelmiségi, akivel találkoztam, talán még lesz néhány...A nap végén még átszaladtam a Francia Kulturális Központba egy rosszul sikerült beszélgetésre, máskor jobban kell előkészítenem az ilyesmit. 5 körül indulás haza, iszonyú viharban, sokszor csak 10 km/h-ás sebességgel döcögtünk, de azért megérkeztünk, továbbra is ömlik az eső, talán reggelre eláll...Csináltam néhány fotót is, megpróbálom feltenni a flickre.

Nagyon kedvesek errefelé az emberek, sokat mosolyognak, de rettenetesen lassúak és úgy tűnik, nem nagyon szeretnek dolgozni. Sok üzletben méla undorral lökik oda az árut, ha egyáltalán odafigyelnek a kuncsaftra. Meg kell szoknom az itteni, sokszor hülyének tűnő szokásokat. Például naponta sokszor szenvedek attól, hogy leszólítanak a tuktukos és a motoros taxisok. Nem értik meg, hogy -jó nyugati szokás szerint- jelzek majd nekik, ha szükségem van a szolgáltatásukra. Még ennél is dühítőbb, amikor jelzem, hogy nem óhajtom igénybe venni a szolgáltatásukat és ennek ellenére nyomatják az ezerszer hallott egyendumát: a happy ending, a massage, a bumbumm? Tudom persze, hogy én csak egy ostoba nyugati, pöffeszkedő gyarmatosító köcsög vagyok, de ettől még jól felidegesítem magam.

Ma rövid közhelyes filozofálgatást prezentálok. A távolság. Igen, rövid idő alatt sok minden megváltozott. Nem mindegy, hogy 1000 avagy 10000 kilométerre van az ember az otthonától (mármint, ha van neki: nekem már 4 éve nincs ilyenem. De persze nem kell engem ezért -sem- sajnálni, én választottam ezt az életformát), sok minden más lesz ilyen messze. Hirtelen felerősödnek az érzések, az érzelmek, egyesek megnőnek, mások eltűnnek, bizonyos dolgok élesebbek lesznek, mások elhalványulnak. Új prioritások jelennek meg, valahogy minden egy kicsit másként működik. De ami a legfontosabb, új perspektívák nyílnak meg: lehet nagyon piciben -és nagyon hasznosan- dolgozni és lehet nagyban is játszani. Mindkettőhöz megvannak a partnerek - tessék választani!

Délelőtt maratoni megbeszélés az Angkor Hivatalban. Kb. 10 ember üli körbe az asztalt az iszonyúan sivár tárgyalóban és arról kell dönteniük, megépülhet-e egy kis ápolda. Van rá pénz, van terv, van fogadókészség...de van Nagyfőnök is, aki minden akció mögött összeesküvést sejt. Most például azon dühöng, hogy engedélye nélkül aknamentesítették a környéket és emögött is korrupciót sejt. "A külföldiek, akik idejönnek, nem ismernek minket. Azt hiszik, hogy itt is úgy van, mint náluk, azaz tisztelik és betartják a törvényeket. De ez Kambodzsa: itt nem kell túságosan figyelembe venni a törvényeket, de negligálni sem szabad azokat - egyensúlyra kell törekedni." Hát így tanulom az országot egy igazán kompetens szakembertől, aki már a nyolcvanas években is minisztériumi ember volt és mindent túlélt. Neki egyébként az a legnagyobb baja a projektecskével, hogy miért X faluban akarják megcsinálni és miért nem Y-ban (amely egyébként megközelíthetetlen). Nagyfőnök a legnagyobb élvezetét abban leli, hogy hosszú percekig önti a bölcsességet a buta helyiek fejébe - ebből persze semmit nem értek, hiszen khmerül hangzik el a szózat. De a végén úgy tűnik, jól fog elsülni a dolog és felépülhet a házikó.

Ezután irány a Francia Kulturális Központ. Az igazgatónő közli, hogy nem csak nem kap pénzt a programokra, hanem gyakorlatilag megtiltották neki, hogy kultúrát csináljon. Szeretnék a Központban magyar napokat endezni, de így nehézkes lesz.

Este még egy előadás laoszi ásatásokról, nagy alvással, azután könnyű vacsi, blogolás és most berogyok az ágyba, a mai sok séta jól kipurcantott.

Mindenek előtt egy örömhír: megkezdtem a fotózást, a mai adag a http://www.flickr.com/photos/rozsamihaly címen tekinthető meg. A szövegben időnként utalni fogok a képekre.

Szóval, reggel indultunk ek az első kirándulásra a projekt központi helyszínére, Kohkerbe (fotó a villáról, ahol lakom, a sofőrről meg a biztonsági emberről). Egy darabig viszonylag normális úton haladtunk, de hamar elértük a vizes-sáros részeket. Közel a célhoz jól bele is ragadtunk a sárba (f), úgyhogy gyalog közelítettük meg a falut, a sofőr azután talált egy jó lelkű autóst, aki kihúzta. Először az iskolát (f) kerestük fel, megnéztük a tantermeket (f) meg a töküres könyvtárat (f) és azon tanakodtunk, hogyan lehetne közegészségügyi szempontból is elfogadható vécéket építeni. Egy magyar szakember már járt ott és hamarosan megpróbál biovécéket telepíteni. Utána egy kellemes ebéddel folytattuk a látogatást, én szarvast ettem. Az étterem (f) tulajdonosa magas rangú rendőr, állítólag a pult alatt Kalasnyikovokat tart, für alle Falle (bocs, de nem keresem meg az umlautot). Utána következett a templomok feltérképezése, nagyon szép romokat (f) láttunk, de ezek nem izgattak fel különösebben. Viszont a piramis (f)! Az tényleg maga a csoda: az óriási tömeg (f), a növényekkel betakart kövek (f), a 6 emelet (f), a létra (amelyen tilos felmászni a tetőre) - mindez monumentális összhatást adott. Ezután bejártuk a falut, sokféle házakkal (f), spciális fürdővel (f), vízlepte utakkal (f), aknaveszélyre figyelmeztető táblákkal (f), gyerekcsapattal (f). Jó fáradtan, sárosan értünk haza.

Na, ma azután adtam a kultúrának: elmentem az Angori Nemzeti Múzeumba (megjegyzem, ezt néhány hónapja megtettem a Magyar Nemzeti Múzeumban is, ha igazán korszerűtlen, áporodott, életidegen, a történelmet megutáltató kiállítást akartok látni, fussatok a Múzeum körútra és nézzétek meg a hazánk történetét bemutató állandó kiállítást). Szép új épületet emeltek a stadion korábbi helyén (hamarosan talán fotók is lesznek, mert már beszereztem egy gépecskét), de a kiállítást csak meghatározott útvonalon lehet megnézni. Két igazán érdekes helyet fedeztem fel: az 1000 Buddha termét, ahol minden méretben, anyagból, formában megtalálhatók a darabok. Nekem 2-3 Buddha tetszett, azok, akik mosolyogtak rám. A lesütött szemű vagy idült mosolyú szobrok számomra dögunalmasak, a laza, bővérű, életigenlő tekintetetű Buddhákkal egymásra kacsintottunk. A másik izgalmas hely a lingák kiállítása, ahol számos méretes darabot láthattam. A legjobb közülük az volt, amelyre egy pici -női?- fejet is ráapplikáltak. Megint csak a természetes megközelítés, a hülye prüdéria helyett. Persze, az egész kiállításon el lehetett tűnődni, mit tudtak már az itteniek, míg mi még a fasorban sem voltunk. És akkor hogyan juthattak a jelenlegi helyzetükbe? A múzeumból kijőve felhívtam az Angkori Hivatal vezérét, mikor tudna fogadni, erre azt válaszolta, azonnal...Felpattantam egy tuktukra, hazarohantam, átöltöztem, a sofőrt közben aktív állapotba helyeztem és irány a Hivatal, ahol kelemesen elbeszélhettem a főnökkel. Ő az eszmecsere alatt többször szarkasztikusan rámvillantotta a szemüvegét, ezt itt eddig ritkán tapasztaltam. Ezután gyors fényképezőgép-vétel majd tesztvacsora az egyik kambodzsai "magyar" éttermében. Ma currys csirkét ettem, nem volt elég markáns, meg is mondtam a tulajnak, aki továbbadta a szakácsnak az infót. Lehet, hogy holnap már nem ehetek kedvezményes áron?

Most hívott Párizsból egy kedves ismerősöm, talán egyszer majd megengedi, hogy a barátjának tekinthessem. Ő a második, aki felhív, az első a fiam volt a szülinapomon. Rangos események ezek, bármennyire rövidek is. Most Dvorak zene szól egy francia komolyzenei rádióból. Nagyon kellett már, ezt a totális kulturális sivárságot lesz a legnehezebb elviselni. De készültem erre is, menni fog. Ma két fontos munkatalálkozóm volt: az egyik a francia szakmai csúcsintézet jelenlegi és jövőbeli vezetőjével, a másik az Angkorral foglalkozó kambodzsai állami szervezet második emberével. nagyon sokat tanultam szakmáról, megszállottsággal és lazaságról, ravaszságról és hazugságról, szóval, izgalmas emberi játszmák működnek ezekben a körökben is. Külön érdekesek a helyszínek: a franciákkal egy helyi stílusban épült ház fedett teraszán eszélgettünk, míg a kambó főnök egy furcsa épületben fogadott. Képzeljetek el egy hatalmas hodályt, falakkal sok részre felosztva. Na, ez a hivatal: a nagyfőnököknek saját lyukuk van, a többiek meg sokan nyomorognak egy-egy helyiségben. Meg azért soppingoltam is, végre van egy asztalom, ezentúl nem a fotelben vagy az ágyon kell neteznem, fantasztikus előrelépés ez. Továbbá kicseréltem a villanykörték egy részét is, a hideg neon helyett a normál körtét csavartam be. Rendelkezem már álló- és asztali lámpával is, most már csak a konyha felszerelése várat magára. Hát ilyen izgalmak történnek errefelé...Most jut eszembe, egy nagyon kedves baráti családnak elveszett a két hónapos kiskutyája, nagyon izgulok, hogy megtalálják...

Kirúgnak-e a hajóból, mert dagadt vagyok? November elején a város melletti nagy tavon pirogversenyt rendeznek, ezen több francia hajó is részt vesz. Ma este tartották az első megbeszélést a potenciális kenusoknak és itt hangzott el az a megjegyzés, hogy egy hajó csak limitált számú dagadtat tud fogadni. Püff a nagy lelkesdésnek, hájmentes övezetet akarunk...Azért is megpróbálom, járni fogok az edzésekre, még talán szponzorálni is fogjuk az egyik hajót. Egyébként végre egy igazi munkanapot sikerült produkálnom, sok nyüzsgéssel (bútor-, edény és villanykörtenézés, 2 óra fényképezőgép-válogatás), jól ki is purcantam. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de itt minden apróságért meg kell dolgozni. Mondjuk egy villanykörte beszerzése elég komoly teljesítmény, nagyon sok rohangálással jár. Jó hír, hogy hosszú idő után ettem almát és még jobb, hogy a francia kolléga úgy döntött, marad. A francia vacsora közben sokat beszélgettünk Kambodzsáról, arról, hogy itt is minden a politikusok érdekei függvényében alakul, hogy kizárólag a rövid távú érdekeket nézik a fejlesztési programoknál, hogy a látszat szerint elég jól megy az országnak, míg a valóságban...Ismerős?

Vége a beilleszkedésnek, kezdődik a munkásélet. Ennek jegyében a nap nagy részét a jövő heti találkozókra való felkészüléseel töltöttem. Legyártottam egy nagyon stílusosnak szánt levelt, amelyet az itteni műemléki főnököknek fogok átadni. Ebben egyebek között bemutatkozom nekik, magam is meglepődtem, milyen pofás mini-életrajzot sikerült kikerekítenem. A kötelező kondizás és pihenés után besétáltam a városba egy kicsit fecsegni. Ismét kiderült, milyen egyedülálló lehetőségeket kínál ez az ország, ahol tényleg sok minden egyszerűen nem létezik. Az egyik cimbora például felvetette, hogy meg kellene alakítani a helyi autóklubot, ezzel sok kapcsolatra lehetne szert tenni. Ellenőrzöm, tényleg így van-e, azután talán nekiállunk és megcsináljuk...

Már Ausztráliában is olvasnak! Sejtettem, hogy világsztár vagyok, de hogy ekkora...Reggel 9-re jött értem R., hogy kivigyen egy falusi pagodába megnézni, hogyan ünnepelik meg a halottakról szóló két hetes tiszteletadás utolsó napját. Egy igazi búcsúba csöppentünk: mindenki szépen felöltözve, ételhordókkal viszik a kaját a papoknak, az egyik épület bejáratánál egy kehelyben gyűlik a pénz, mindenki mozog, eszik-iszik, beszélget, senki sem törődik a lényeggel. Illetve, nyilvánvalóan az a lényeg, hogy találkozzanak az emberek és megbeszéljék az aktuális problémáikat. Elég gyorsan leléptünk, mert valójában nagyon unatkoztunk. Ezután a magyarul is tudó helyi úr elvitt a házába, ahol megnéztem a rádiósudióit és először ettem házi kaját. Úgy tűnik, túléltem. Este, szokás szerint, italozás a járdán, ezúttal négy magyar zsidó előadásában. Vicces helyzet.

Rosh Hashanah a Porfészekben! Ez igazi szenzáció és meglepetés számomra! Janótól -aki, mint tudjuk, lehúzott egy évet Izraelben- megkérdeztem két napja, tud-e olyan helyet, ahol megünneplik az Újévet. Hát tudott: egy Susanne nevű angol lány meghívta a lakásán megrendezendő megemlékezésre. Elkísértük a két magyar turistával egyetemben, így négy honfitárs szorongott a kis lakásban, két iráni (Bahai-hívők), egy amerikai, annak helyi barátnője és a háziasszony (valamelyik nagyszülője Kiskunfélegyházáról származott...) társaságában. Susanne a földön terített, kuszkusz, saláták, csicseriborsó- és padlizsánkrém, tojássaláta és hasonlók vártak. A rövid áldások után jól belakmároztunk, később valami gombás-halas levesféle is előkerült. Igazi szürrealista jelenetnek éreztem az egészet, de nagyon jól éreztem magam. Utána még Verával és Danival koktéloztunk egyet a Red Piano nevű kocsmában, majd tuk-tukkal hazahajtattam. A sofőr már pontosan tudta, hová hozzon. Hát ilyen kisváros ez...

Chicken's farm with very nice ladies - ez volt a mai legjobb ajánlat. Amúgy nyugis nap, soppingolások előkészítése meg nagy séták. Este szokás szerint sörözés a járdán, ma újabb itteni "magyarral" ismerkedtem meg. R. egy még nálam is kövérebb alak, rádiókat működtet meg mindenfélével seftel. Biztos sok jópofa dolgot csinálunk majd együtt. Próbáltam khmer nyelvtanárt keresni, de valahogy nem tudott eligazítani a lakásához vezető úton, így egy idő után feladtam. Lesz másik, bizonyára. A jövő héten kimegyek Angkorba, szép lassan fogom végig nézni a romokat.

Melyik országban történik az meg, hogy egyik nap délutánján megkötöm a szerződést az internet-szolgáltatóval és kevesebb, mint 24 óra múlva már vidáman duruzsol a net a lakásban? Hát persze, hogy Kambodzsában. Igaz, hogy a kábelt két legény rákötötte a villanyoszlopra és behozta a házba, de akkor is, momentán működik a rendszer. Hát ilyen egy ország ez. Meg olyan is, hogy nagyon viccesnek tartják, ha valaki gyalogol. Miután rendszeresen sétálok a házból a városba, sokszor tapasztaltam, hogy a tuk-tukosok és a motorosok egyszerűen kiröhögnek. Nem értik, hogy lehet valaki ilyen hülye. A mai nap híre még, hogy elkezdtem a kondizást, nagyon lájtosan, de remélem, rendszer lesz belőle. Este találkoztam magyarokkal, ha jól értettem, egy Izraelben élő hölggyel és Pesten rendőrködő fiával. Kiderült, hogy egy magyar popzenekar Angkorban készít klipet, jó lenne megtalálni őket, hogy konzultáljunk a filmezési lehetőségekről.

Lassan beindul az üzemszerű működés. Felszerelem a házat az alapvető infrastruktúrával és megkezem a találkozókat a helyi partnerekkel. Egyre inkább kiderül, hogy milyen izgalmas projektben van szerencsém részt venni. Egy szemléletében új, a helyi közösségi igényeket is figyelembe vevő, de a befektetőket sem elriasztó történetet kell kitalálnunk, régészekkel, természetvédőkkel, építészekkel, vizesekkel, földmérőkkel, turisztikai profikkal, bürokratákkal - itt talán tényleg lesz alkalom a fantázia eleresztésére. A legjobb az egészben, hogy egészen kiváló emberekkel dolgozhatok együtt és még sokukat nem is ismerem személyesen. Úgy néz ki, a hét második felében eljutok Phnom Penhbe is, nagyon várom. Ahogyan azt már Pesten is tudtam, az egyik legfontosabb dolog annak kitalálása, hogyan töltsem el színvonalasan az estéket. A net meg a tévé egy kicsit segíteni fog, beszerzek majd könyveket is, de az igazi megoldást még nem sikerült megtalálnom.

Az eddigi legkevésbé eseménydús nap. Kirándulni kellett volna menni, de inkább punnyadtam az uszodában. Este vacsora franciákkal egy új étteremben, majd találkozó a frissen érkezett magyar önkéntessel. Imre kedves és szimpatikus fiú, Pesten a Mobilitásnál dolgozik és nagyon megkapó volt, ahogy első itteni élményéről, a meditációról beszélt. Nelli -aki nem csak zöld, hanem az ezotéria ismerője is- érkezése után röviddel elvitte őt egy pagodába. Imrében valami felszakadt ott, majdnem sírt, olyasmit érzett belül, amilyet még soha. Előbb-utóbb én is elmegyek majd velük, bár igen meglepődnék, ha ilyen emóciókat váltana ki belőlem a meditáció...Ma reggel még ügyintéztem, van már névjegyem, postafiókom, most pedig megírom az első szakmai levelet és megbeszélem az első igazi találkozót. Hamarosan pedig választ kell adnom magamnak a kardinális kérdésre: biciklit vagy motort vegyek-e?

Élő klasszikus zene a Porfészekben! Ezzel folytatódott tegnapi önünneplésem. Egy svájci orvos -amúgy jeles csellista- két nagy gyerekkórházatt építtetett és működtet az országban. Napi sok ezer páciens vizsgálata és gyógyítása történik ezekben a megaintézményekben, a legkorszerűbb technikai eszközökkel. A doktor elsősorban magánadományokból szedi össze a pénzt a működtetésre, egyebek között minden szombat este játszik néhány darabot a hangszerével és elmagyarázza a publikumnak, milyen fontos lenne, hogy adományozzanak. Építészetileg is gyönyörű kórházakat hozott létre a megszállott fickó és most, hatvanon felül, Afrikában készül megismételni az itteni dobását...

Ezután begyalogoltam a városba, majd a nap megkoronázásaként megmasszíroztattam magam. Jól esett, bár különlegességről nem számolhatok be, semmilyen módon nem sültem el tőle. Ezután röviden beszélgettünk Janóval a burgerája mellett az elegáns járdán, majd megmutatta nekem az úri közönség új törzshelyét, a Picasso bárt. Igy zárult a Nagy Nap, amelyet máshogyan terveztem, de így is eseménydúsan bonyolódott le. A legfontosabb eredmény talán az, hogy egyre jobban beindul az agyam, ha a munkakörülmények elfogadhatóak lesznek, akkor igazán beindulok...

Mackó emlékének

Éjfél után már csak heten ültük körül az alacsony asztalt a poros főutcán: az iráni-svéd kebabos, a svájci utazási irodás, a maláj étterem-tulajdonos, a két, Magyarországon tanult helyi éttermes, a magyar lacikonyhás és szerénységem. Addig is lefolyt már a torkunkon néhány sör, de ekkor bejelentettem, hogy szülinapom van és erre viszkiztünk egy jót. Folyamatosan, több körben folyt a pia, de sikerült nem berúgnom. Viszont megismertem egy nagyon szimpatikus fiút, Janót, a világutazót, aki élt már Párizsban, New Yorkban, Tokióban, Izraelben és nagyon sok helyet bejárt. Korábban szállodája volt, most Woodstock szósszal leöntött mozgóbüfét üzemeltet és az éjszakai piacon is van kifőzdéje. Sokat beszélgettünk, valamikor 3 után mentem haza, méghozzá ingyenesen, hála Janónak: felajánlott egy sört a tuk-tukosnak, ha ingyen hazavisz.

A buli alatt is volt alkalmam tűnődni egy hetes tapasztalataimról. A legnagyobb élmény az, hogy nincs legnagyobb élmény. Hála a francia kollégának, gyorsan sikerült ismerősökre szert tennem, ez sokat segít. Természetesen még távolról sem tökéletes a helyzet, de szerencsére rengeteg ötletem van, néhányt közülük bizonyára megvalósítok. Ami a projektet illeti, egy olyan országban kellene fontos kulturális örökségi projektet megvalósítani, amelynek vezetői leginkább azon ügyködnek, hogyan szerezzék meg maguknak és barátaiknak a földeket. Egy helyi újság szerint az utóbbi másfél évben szó szerint az ország felét eladták magánbefektetőknek, részben úgy, hogy a falvak lakosait egyszerűen elüldözték otthonaikból. Visszatérve az én horizontomra, egyszerre kellene elősegíteni az ún fenntartható turizmust és az üzleti érdekeket. Nem lehetetlen, hogy meg lehet találni az épeszű megoldást, de valószínűleg előbb-utóbb dönteni kell, kinek az oldalán állok. Nagyon félek ettől a pillanattól, de tudatosan készülök rá, és remélem, olyan döntést fogok hozni, amelyet nem kell szégyellenem.

Na, lassan hazamegyek, várnak az asztalon a legfontosabb tárgyaim: az elegáns töltőtoll és a könyv, a kövek, a számháborús felszerelés, az üvegkutya és a legújabb, az iránytű. Hogy biztosan hazataláljak.

Inscription à : Publier les commentaires (Atom)

ABONNÉS FIDÈLES

ARCHIVES DU BLOG

• ▼ 2009 (8)
  • ▼ septembre (8)
    • Mackó emlékének Éjfél után már csak heten ültük k...
    • Ma rendkívül szorgalmas kisfiú voltam, egy csomó a...
    • Tegnap este egy csomó franciával elmentünk egy jel...
    • Meghalt Mackó, a család kutyája. Bőgtem egy jót. M...
    • Ma városfelfedezésre indultam. Az igazi cél az vol...
    • Gondolom, nagyon hiányzott a tömegeknek a tegnapi ...
    • Olivier, a francia építész kissé idegesen kaparja ...
    • A Nagy Helyzet: ülök egy elegáns szálloda medencéj...

QUI ÊTES-VOUS ?

RÓZSA MIHÁLY

AFFICHER MON PROFIL COMPLET

Ma rendkívül szorgalmas kisfiú voltam, egy csomó aprónak tűnő, de nagyon fontos, hónapok óta elintézetlen ügynek jártam utána. A legfontosabb a bankszámla nyitása volt. Tegnap a sokak által ajánlott bankban közölték, hogy csak itt bejegyzett intézmény/cég nyithat számlát. Ma bementem a legnagyobb helyi műintézménybe és pár perc múlva a kezemben volt a régi takarékbetét-könyvre emlékeztető dokumentum. Csak utána mondták el, hogy külföldről átutalni nem olyan egyszerű, de valahogy megoldjuk ezt is. Következett a postafiók-nyitási kísérlet, azt mondták, hétfőn ez megtörténhet. Ezután néztem bútorokat és számítógépet, hogy berendezhessek egy normális irodát. Mindeközben megtekintettem 7 házat/lakást, volt közöttük jó is, de a beleszeretős lakásom színvonalát egyik sem érte el. Alapkérdés, helyi vagy európai kégliben lakjak-e? Ma láttam egy nagyon jó minőségű, európai típusú lakást, lehet, hogy majd ezt választom. 35 fok körüli a hőmérséklet, ezért a délutánt az uszoda partján töltöm. Este vicces buli lesz. Egy magyar fiú, aki korábban szállodát működtetet itt majd Izraelben próbált szerencsét, partiszervízt nyit és mozgó kocsiból árulja majd a palacsintát meg a húsokat, a legforgalmasabb utcában ingyen kaja-piával csinál promóciót a vállalkozásának. Véletlenül a városban megláttam a kocsiját és hagytam neki jókívánságokat a szélvédőn. Hamarosan kiderül, örült-e ennek?

Tegnap este egy csomó franciával elmentünk egy jellegzets helyi étterembe. A hatalmas hodály színpadán folyamatosan lányok és fiúk énekeltek-táncoltak, a nyugati zene iszonyú erősen szólt. Egyszer csak a nézőtéren körbe fogtak egy fiatalembert, akinek a születésnapját ünnepelték, a csúcspontok lefújták valamilyen szappanos habbal. A fiú egyébként azt kapta/adta ajándékként, hogy néhány nótát elénekelt a színpadon. Ezt egyébként bármelyik vendég megteheti. Az asztalnál mindenki vett a másik ételéből, így megkóstolhattam például a gyömbéres békát vagy a különböző marha- és disznóhúsokat meg a halat. Közben folyamatosan töltötték a söröket a poharainkba, úgyhogy gyorsan jó hangulat alakult ki. A társaság nagy része azután egy kocsmában folytatta az italozást, én meg hazamentem és megnéztem egy hosszú és dögunalmas filmet. Ma egy francia és egy ausztrál fiúval is arról beszélgettünk, hogyan lehetne itt valamilyen kulturális életet csinálni. Úgy néz ki, a szabadtéri mozizásra van a legnagyobb igény és esély, úgyhogy körülnézek, mi a teendő. Megpróbáltam bankszámlát nyitni, kissé bonyolult, de megoldom. Úgy néz ki, el kell halasztanom a szülinapi partit, mert nincs megfelelő kégli. Sebaj, hamarosan úgyis lakásavatót rendezek, ezt fogom összekötni az ünnepléssel. Ja, és még valami nagyon fontos: találtam még egy helyet, ahol iható a kávé!

Meghalt Mackó, a család kutyája. Bőgtem egy jót. Ma már nem írok többet.

Ma városfelfedezésre indultam. Az igazi cél az volt, hogy megtaláljam a házat, ahová költözni készültem. Nem találtam meg és a költözés is ugrott. De legalább összefutottam a tulajjal, aki elmondta, hogy korábban elígérte a kéglit egy barátjának, így azt csak akkor kaphatom meg, ha a srác visszamondja. Ez nem fog megtörténni, úgyhogy buzgón elkezdtem máshogy kéglit keresni. Kiragasztottam két helyre cetlit, miután itt nincs helyi újság meg talán ingatlan-ügynökség sem. Vicces volt, hogy a francia pékség-kávézó tulajdonosát kérdeztem, tud-e kiadó házat, aki az ott ácsorgó lányra mutatott, hogy ő keres bérlőt...Kiderült, hogy a francia-kambodzsai hölgy 6 hónapot Budapesten tanult a BGF-en. A nap másik jelentős élménye, hogy Nelli, a magyar kollegina talált őrölt paprikát a piacon, így tuti, hogy lesz szombaton magyaros kaja. Az persze még mindig homályos, hogy hol rendezzük meg a bulit, miután a két francia fiú kertje víz alatt van...Érdekesség volt még a napnak, hogy találkoztam a magas kultúrával, belefutottam egy fotó- és egy képzőművészeti galériába és az egyik szállodában megnéztem egy francia lakkrestaurátor kiállítását is. Most pedig megyek amerikai limonádékat nézni a laptopomon.

Gondolom, nagyon hiányzott a tömegeknek a tegnapi bejegyzés, ezért gyorsan pótolom, annál is inkább, mert viszonylag nyugalmas volt a nap. Csak megjegyzem, hogy továbbra sincs internetem otthon, ezért fordulhat elő, hogy nem sikerül írnom.

Tehát: tegnap délelőtt részt vettem az első munkamegbeszélésen. Erre egy nagyon érdekes helyen, az Aknamentesítő Központban került sor, ennek vezetője számomra momentán rejtélyes módon egy japán NGO helyi képviselőjeként is üzemel. Arról beszélgettünk, hogy miként lehetne az "én" projektemnek is helyet adó Koh Ker nevű faluban közösségi intézményeket létrehozni. A dolog nehézsége az, hogy itt a műemléki hatóság (APSARA) és a megyei vezetés is illetékes és természetesen a két fél nem a legteljesebb harmóniában dolgozik együtt. Az a tragikus ebben a pici történetben, hogy van akarat, van pénz, de a bürokrácia miatt nem nagyon haladnak a fejlesztések. A japánok egy egészség-házacskát építenének, a magyarok talán valami mást, 20-30 ezer dolláros történetekről van szó, de mégsincs előrelépés. Az aknamentesítőknek annyi közük is van az ügyhöz, hogy valakitől utasítást kellene kapniuk, hogy tisztítsák meg a területet az aknáktól. De ki fogja kiadni ezt az utasítást? Ez itt az első kérdés. A tárgyalás után megnéztük az Aknamúzeumot és elborzadhattunk a kínai, vietnami, amerikai, orosz, német fegyverektől, ismét konstatálva az emberi hülyeség és gyilkolásvágy kimeríthetlenségét. A délutánnak két fénypontja is volt. Az egyik, hogy végre ittam egy jó kávét az egyik legelegánsabb szálloda (Hotel de la Paix, ha erre jártok) cukrászdájában. A másik, hogy megnéztem egy lakást, amelynek a francia bérlője egy évre hazautazik és átadná a kéglit. Fantasztikus darab, nagyon jó környéken, egy emelet lenne az enyém, hatalmas, fából készült beltérrel, komfortos teraszokkal, nekem való bútorokkal. Itteni szinten elég sokba kerüne, de úgy döntöttem, kiveszem, ha nekem adják. Merthogy este kiderült, hogy hirtelen más érdeklődő is van, ezen dühöngök azóta is. Ma kapok választ, nagyon remélem, hogy sikerül és mindenkit kiváló körülmények között láthatok vendégül. Hogy miért akarok elköltözni egy klímás, sok mindennel felszerelt villából egy klímátlan faházba? Azért, mert egyszerűen nem érzem jól magam a jelenlegi helyen, amely múzeum és szálloda keveréke. Párizsban 3 évig szívtam egy lakásban, amelyet egyfolytában utáltam, akkor elhatároztam, ez többé nem fordulhat elő. Meglátjuk, ha ez nem sikerül, lesz másik. Más: elkezdtem szervezni a szombati, szülinapi partimat. Szóltam két francia gyereknek, hogy szolgáltassanak élőzenét, a magyar kolleginát megkértem, hogy gyártson magyaros kaját. Ma kimegyünk a piacra, megpróbálunk paprikát venni. Este megnéztem egy kellemesen romantikus angol-amerikai filmet DVD-n, de 5-kor már talpon voltam...

Olivier, a francia építész kissé idegesen kaparja a Banteay Srei templom látógatóközpontjának infotmációs tábláját. Azért teszi ezt, mert ő írta a szöveget és nem szereti, ha koszos a tábla. Egy másik tábla kapcsán titokban megsúgja, hogy egy tárgyat mutató nyíl rossz helyen van, de a hülye svájciak, akik finanszírozták a felújítást, nem javították ki. Szóval, az egyik legkisebb, ezért emberszabású templomot kerestünk fel ma délelőtt. A csapat: Rachel, a francia, Szingapúrban dolgozó művészettörténész, Olivier, a Siem Reapban (a továbbiakban: Porfészek) élő francia építész-konzultáns-idegenvezető, Nelli, a magyar önkéntesek vezetője, Etienne, a francia építészkolléga és szerénységem. A templom gyönyörű, de engem -szokás szerint- inkább a jelentéktelennek tűnő emberi momentumok fogtak meg. Például Olivier szenvedélye, mindent úgy magyaráz, mintha először mondaná. Ő egyébként építész, azután Párizsban doktorált az angkori építészetből, és leginkább szakértésből, előadásokból és idegenvezetésből él. Azután Rachel finom eleganciája, ahogyan lassan ő is belemelegedik a magyarázatokba. Vele arról beszélgettem, vannak-e ázsiai barátai. Kevesen, de vannak ilyenek, mondja elgondolkozva, Kambodzsában például nincs, pedig sok időt töltöttem itt. Azután Etienne nagyon profi kérdései, amelyek segítségével sok minden világos lesz. Például az, hogyan nyúljunk a műemlékekhez. Ez örök szakmai vita: szabad-e kiegészíteni a hiányzó darabokat és ha igen, milyen mértékben és milyen technikával? Más: érdekes volt látni, hogy az angkori világörökségi területen meghagyták a falvak egy részét, ugyanúgy élnek ott a helyiek, mint máshol az országban. Etienne szerint jól van ez így, jól tették a kambodzsaiak, hogy nem tették halottá a területet. Persze sokat viccelődtünk Malraux-n, aki 1922-ben egyszerűen ellopta e templom több darabját. Phnom Penhben elkapták, ült is egy kicsit, azután sok egyéb kaland után kulturális miniszter lett De Gaulle alatt. Nagyon meleg lett, vettem egy sapkát, így nem kellett a továbbiakban rettegnem a napszúrástól. Dél körül irány egy khmer étterem, ahol egyik kedvencemet, az amokos halat (banános szósszal) ettem. Itt csatlakozott hozzánk Bertrand, a francia zenész, aki franciát tanít egy helyi iskolában és Alice, a régészlány. Az asztalnál egyfolytában szakmai viták folytak az angkori építészetről, nem sokat értettem belőle. Rövid átöltözés után indulás a Tonlé Sap tóhoz, egy kishajóval közlekedtünk. Jó sok ideig csak a fakoronák között vízcsíkokon tudtunk haladni, miután az erdőt egyszerűen elöntötte a víz. Egyszer csak kiértünk a monumentális tóhoz, amely egyébként nem különösebben érdekes. Megnéztünk egy vízifalut is, ez cölöpökön álló faházakat jelent, jópofa. Most vagyunk túl az indiai vacsorán Nellivel, egymással szemben netezünk a Papírtigris nevű bárban. Etienne kivételesen nincs velünk, azt hiszem, csajozik. Hamarosan fájront, mert reggel 8-ra már jön értem a sofőr, megyek az első megbeszélésre egy kambó nővel és japcsikkal.

A Nagy Helyzet: ülök egy elegáns szálloda medencéjének a partján, kellemes zene szól a bárból, a fények hangulatosan megvilágítják a pálmafákat, lassan beindul az éjszakai élet. Siem Reapban vagyok, Angkor mellett, dolgozni jöttem ide, egy kulturális örökségi projekt keretében. Tegnap érkeztem, az utazás problémamentesen zajlott, a reptéren várt egy nagyon szimpatikus francia kollégám, Etienne. A reptérről természetesen a Cég sofőrje hozott be, a szolgálati villában szalutált az őrző-védő szolgálatot ellátó hölgy és mosolygott a takarítónő is. Tiszta gyarmati fíling, nem kellemetlen. A ház nem az én stílusom, de teljesen elviselhető, légkondi is van. Érkezés után azonnal elmentünk egy vietnami éttrembe vacsorázni francia szakértőkkel, már ekkor lenyűgözött, mennyire szenvedélyesek és megszállottak. Etienne egy bárban eltöltött kanyar után hazafuvarozott motorral, ennek egyik eredményeképpen kiesett a zsebemből néhány dollár. Reggel 6-kor felkeltem, de azután még visszaaludtam. Dél körül elmentünk a francia pékségbe reggelizni/ebédelni, nagyon finom halat ettem. Utána soppingoltunk a szarszagú piacon, érdekes, hogy nem nagyon lehetett alkudni. Utána uszoda és blogírás, este megint franciákkal vacsizunk, ha jól értem. Holnap pedig már megyünk kirándulni, ha jól értettem, két templomot is felkeresünk. Szóval, eddig minden kellemes, a klíma is tűrhető, megpróbálok légkondi nélkül létezni. Persze, azért szeretném majd a későbbiekben árnyalni ezt a kissé idillikusra sikerült képet, azért mégis csak egy ázsiai kisvárosról van szó...