Bizonyára nagyon sokan észrevettétek, hogy kimaradt egy nap, ennek az az oka, hogy a fővárosban jártam és nem találtam magyar ékezetes gépet.

Phnom Penh: milliós város, széles sugárutakkal, iszonyú forgalommal és elviselhetetlen szmoggal. Kb. 11-kor érkeztünk meg és az első utunk a Genocídium Múzeumba vezetett. Ez a várostól 15 km-re található, sok ezer embert végeztek itt ki a vörös khmerek idején. Egy parkot képzeljetek el, ennek a közepén áll egy toronyszerű emlékmű, ebben láthatóak a világszerte ismert koponyamaradványok. Körben sok zöld, sok mélyedéssel, ezekben a tömegsírokban sok száz ember nyugszik. Mindezt kiegészítik feliratok, miszerint ennél a fánál verték agyon a gyerekeket, itt szúrták át a foglyok torkát, itt volt a rámpa, itt ültek a hóhérok, stb. A kis múzeumban magyarázó tablók, fotók és egy rövidfilm segíti a látogatókat a történtek megértésében. Már ha ezt meg lehet érteni...Az egész nem érintett meg, valahogy nagyon sterilnek találtam, végig azon tűnődtem, mi is a baj. Ezt talán György Peti egyszer majd elmagyarázza, ha megnézi, addig csak annyi biztos, hogy valamiért nem működik az egész. Az egyik ok bizonyára az, hogy erről a történetről itt ma is folyamatosan hazudnak, hiszen a jelenlegi vezetők jelentős része valamilyen formában érintett. Még nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy értelmesen, sokféle tényezőt figyelembe véve lehessen beszélni erről a korszakról. Ezután volt egy kis időm a következő programig, ezt a Világbank könyvtárában töltöttem, összeszedve egy csomó hasznos dokumentumot. 5-kor találkoztam L. nevű honfitársammal, aki hosszú ideje a fővárosban él és dolgozik. Nagyon érdekes dolgokat mondott: gyilkos, a felelősséget vállalni nem akaró, döntésképtelen, aljas, korrupt, önző, tutyi-mutyi népnek nevezte a helyieket, de mégis jól érzi itt magát. Megállapította, hogy a magyar és a khmer nép sok hasonló tulajdonsággal rendelkezik, elsősorban azzal, hogy kiválóan tudják tönkretenni azt, amit korábban alkottak. Egy szálloda halljában beszélgettünk, ahol egyszer csak megjelent a tulajdonos és bevonult vacsorázni az étterembe. Az ablakon keresztül lehetett látni a sleppet, amely idült mosollyal szemlélte, ízlik-e a főnöknek a kaja. 7-re jött értem Nico, a legkomolyabb helyi kortárs művészeti központ német kitalálója és vezetője. Vacsora közben felvetettem neki, hogy be kellene mutatni a kortárs kambó művészeket Európában. Túl kellene lépni a genocídium+Angkor fémjelezte országimázson és ebben a kultúra nagyon sokat tehet. Berlin-Párizs-Budapest útvonalra gondoltam, ez Nicónak is tetszett. Ő jól ismeri azt a néhány művészt, akit érdemes elvinni Európába. Egyikük 8 évig Magyarországon tanult, remélem, hamarosan meglátogathatom. Abban maradtunk, hogy készít egy rövid koncepciót és büdzsét, azután elkezdünk partnereket keresni, én először a Trafót fogom megkeresni. A kiváló vacsi után N. segített szállást találni, a legszebb részen, a folyóparton találtunk egy korrekt kis szállodát. Reggel az egyik legelegánsabb, igazi gyarmati stílusban berendezett étteremben ittam Illy (!) kávét, majd hivatlanul betoppantam az UNESCO helyi irodájába, ahol hosszú eszmecserét folytattam a kulturális főnökkel. Rengeteg infót és dokumentumot kaptam tőle és értékeltük a néhány nappal ezelőtt lezajlott főigazgató-választás eredményét, közösen örvendezve, hogy az -egyébként antiszemita- egyiptomi minisztert kilőtték. Rövid séta után a sikkes Java Caféban várt Sue, az amerikai turisztikai szakember, akivel sokat csevegtünk fenntartható/felelősségteljes turizmusról, országimázsról, korrupcióról. Ezután felhívtam az ország leghíresebb építészének feleségét, kérdezve, hajlandó lenne-e az ura rövid időre fogadni. Mázlim volt, hajlandó volt. Rohanás a Mao Ce-tung sugárútra, ahol egy igazán elegáns -természetesen a lakója által tervezett- házban sikerült beszélgetnem egy igazi Valakivel. Vann Molyvann 83 éves, a hatvanas-hetvenes években szinte minden fontos középületet ő tervezett, nagyon elegánsan kombinálva a khmer építészeti hagyományokat a bauhausos stílussal. Sajnos, a házainak egy részét lerombolták, hogy pl. kaszinót építhessenek helyettük. Külön élmény volt hallgatni, ahogyan az idős Mester a magyarok kambodzsai szerepvállalásáról nyilatkozott, mérföldkőnek nevezve a kulturális örökség -elsősorban Angkor- megmentésében játszott munkájukat. Az sem volt akármi, amikor megmutatta a 3 (!) éve elkészült és kiadott doktori disszertációját. Ő volt az első khmer értelmiségi, akivel találkoztam, talán még lesz néhány...A nap végén még átszaladtam a Francia Kulturális Központba egy rosszul sikerült beszélgetésre, máskor jobban kell előkészítenem az ilyesmit. 5 körül indulás haza, iszonyú viharban, sokszor csak 10 km/h-ás sebességgel döcögtünk, de azért megérkeztünk, továbbra is ömlik az eső, talán reggelre eláll...Csináltam néhány fotót is, megpróbálom feltenni a flickre.