Megbolydult az egész város, kitört az ünnepi láz, holnap kezdődik hivatalosan az egyik legfontosabb ünnep, a Vízifesztivál. A folyópart tele van standokkal, füstölnek a lacikonyhák, forog az óriáskerék, lufikba dobnak dartos nyilakat, a különböző színpadokon a helyi celebek tündökölnek, mindenhol tisztaság, lampionok, reklámok, és persze a tömeg. Ez az ünnep arról szól, hogy vége az esős évszaknak és ilyenkor a folyó sodrása megfordul, a másik irányba kezd mozogni. Vallási beütés is van meg az öreg király születésnapját is ünneplik. Külön pikantériája a dolognak, hogy ma este ünnepelték a Halloweent, egyszerre volt szánalmas és érdekes a néhány -elsősorban amerikai- bohócruhába öltözött fiatal felvonulása. Párizsban teljesen értelmetlennek éreztem ezt az ünnepséget, annyira idegen a francia kultúrától, viszint itt, ahol még nagyon élnek -elsősorban a falvakban- az ősi hagyományok, elvileg helyénvalóbbnak látom a ceremóniát. Miközben a városban sétálgattam, azon tűnődtem, milyen kár, hogy az itteni fiatalok is a debil és nyálas énekeseken, a hiphopos táncosokon meg a külföldről importált ünnepségeken nőnek fel. Vagy lehet, hogy én vagyok konzervatív?

Néhány héttel ezelőtt a francia kulturális miniszter egyik politikai ellenfele beszédében emlékeztett arra, hogy Frédéric Mitterrand 2005-ben kiadott könyvében részletesen előadta egy fiktív utazó (persze saját maga) homoszexuális kalandjait Thaiföldön. A politikus azzal védekezett, hogy fiktív történetről van szó és ő maga ugyan részt vett hasonlű kalandokban, de a partnerei mindig nagykorúak voltak...Ugyanakkor sajnálatát fejezte ki, hogy pénzért vásárolt szexuális szolgáltatásokat. Ez a botrány ismét az előtérbe hozta az ázsiai szexturizmus problémáját. Itt, Kambodzsában ez talán kevésbé látványos, mint mondjuk Thaiföldön, de persze magam is láttam már számos idősebb fehérbőrű urat nagyon ifjú helyi leányzókkal kéz a kézben sétálni. Ennél is súlyosabb a fiatal lányok és fiúk elrablása és szexrabszolgaságra kényszerítése, erről egy más alkalommal majd hosszabban írok. A szexturizmus szükséges rossz lenne a térségben? - teszi fel a kérdést számos blog. Ha a reklámokban mindenféle árut félpucér nőkkel próbálnak eladni, akkor miért csodálkoznak, hogy a férfi fogyasztók valóban tárgyaknak nézik a nőket és esetleg jobban megkívánják őket, mint a testükkel reklámozott autókat - érvel egy hozzászóló. Egy másik vélemény szerint azon miért nem háborodik fel senki, hogy a nagy márkákat Ázsiában gyártató cégek havi 25 dollárért dolgoztatják a fiatal lányokat? Ezt a pénzt a lányok becsületes munkával kereseik meg, ellentétben a tradereknek juttatott milliárdokkal - ez az igazi prostitúció, amelyet senki sem büntet. Nyugaton virágot adnak a lányoknak, Thaiföldön pénzt a virágra - ilyen egyszerű ez az egyik hozzászóló szerint. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, de az tény, hogy a nyugati férfiak felspannolt nemi vágya és a helyi lányok szegénysége teremti meg a feltételeket e speciális kölcsönös függéshez. Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot, de errefelé alig van nyoma annak, hogy valami más, igazi alternatívát tudnak kínálni a lányoknak a szegénység ellen. De tudom, vannak ilyen kezdeményezések, a jövő héten meglátogatok egy olyan szervezetet, amely már eredményeket is tud felmutatni ebben a kilátástalannnak tűnő harcban.

Egy hosszú ideje itt élő külföldi azt mondta egy újságírónak, hogy Kambodzsa nagyon kellemes ország, a khmerek kedvesek, de ahhoz, hogy jól ki lehessen bírni az ittlétet, három havonta ki kell innen menni (lehet, hogy egyszer ezt már megírtam...). Most magam is megtapasztaltam ezt: nagy élmény volt egy nagy városban létezni, a legváltozatosabb embereket (közöttük sok gyönyörű nőt) nézegetni, jó üzletekben vásárolni, könyvesboltban turkálni, színházat, mozit, hangverseny-termet látni (kívülről). A Porfészekbe jövetel egyik deklarált célja a környék bejárása, kár, hogy most nem sikerült eljutnom Szingapúrba, hamarosan bepótolom. Tanulság, hogy sokkal jobban kell előkészíteni az utazásokat, nagyon sok apró hibát követtem el, sokba is került mindez...Kérdés továbbá, egyedül vagy társaságban célszerű-e utaznom. Egy nagyon nyitott, vállakozó szellemű útitársat sikerült találnom, mégis többször szenvedtem az alkalmazkodási kényszer miatt. Ha egyedül megyek, sok minden másképp alakul, de a lényeg ugyanaz: még mindig nem sikerült megtalálnom a nekem megfelelő utazási "modellt". Azt szoktam magamtól kérdezni egy-egy utazás után, hogy jobban ismerem-e az adott országot és embereket mint előtte. A válasz a legtöbb esetben negatív, úgyhogy jöhet a következő próba...

Hogyan jutottak el a magas szintű ősi kultúrával rendelkező népek a jelenlegi, gyalázatos helyzetükbe? Ezen filozofált a három magyar utazó az iszlám, az indiai, a kínai és a khmer történelemre utalva. Sajnos, bár igen kiművelt emberfőkről van szó, a választ nem találtuk meg. Az én kérdőjeleimet ráadásul erősítette az Iszlám Művészeti Múzeumban tett látogatásom. Nagyon korrekt kis műintézményt építettek egy domboldalban, modern, elegáns, visszafogott, tele fénnyel. A hatalmas termekben tisztességes, az iszlámot általában a helyén kezelő leírások olvashatóak, a tárlókban gyönyörű tárgyak illusztrálják a különböző korszakok és országok művészetét. Külön tabló mutatja be a palesztinok kultúráját, ez persze kissé tendenciózus. Az egész múzeum egy kicsit steril, de a jobb kategóriából. A társadalmi összefüggések szinte sehol sem jelennek meg, ezért az egész tényleg olyan, mint egy szép képeskönyv. Egy múzeumnak többnek kell lennie. Este elbúcsúztam Zsuzsától, aki nagyon érdekes nő: egyszerre érzékeny és alpári, nagyszívű és mindentfikázó, nagyvonalú és kisstílű - de mindenképpen belevaló, bevállalós, vagány nő, különleges darab. Biztos vagyok abban, hogy megmarad a barátságunk. Az is biztos, hogy nélküle most nem utaztam volna ide. Holnap felteszek egy csomó fotót a picasára az utazásról, nézzétek meg!

Először csak arra lettem figyelmes, hogy két fiú szalad az utcán. Azután azt láttam, hogy az árusok egy része nagy sebességel tüntetni el a portékáját. Megszólaltak a talkie-walkie-k, valami történt. Az utca végébe érve láttam, hogy egy nagyméretű rendőrautó zárja el a bevásárlóutca torkolatát. A főrendőrnek tűnő férfiú peckes léptekkel ment végig a kínai és a maláj árusok előtt, majd komótosan visszafordult, az embereit felültette a teherautóra és vége lett a razziának a Chinatown-ban. Néhány perccel ezelőtt pont itt próbáltam ki az egyik maláj nemzeti ételt, a satay-t. Délelőtt meglátogattuk a város főterét és az orchidea-parkot. Utána rövid soppingolás, egy ón- és ezüstgyár végigrohanása, majd egy turisztikai táncbemutató következett. A nap fénypontjaként Illy-kávét ittunk és sikerült töltőtoll-betétet vennem. Biztos lehülyéztek, de elrontja a napomat, ha golyóstollal kell írnom...A hatalmas papír- és könyvesboltban azután megtudtam, mi a manga és arról is értesültem, hogy ha elolvasom a Titok című könyvet, akkor megváltozik az életem. Útitársaim egész nap a legkülönbözőbb ételreceptekről is beszélgetnek, most már tényleg meg kell tanulnom főzni. Sajnos, a legnagyobb slágert, azaz a Petronas ikertorony meglátogatását kilőttük, akkora sor állt reggel a jegyért, hogy feladtuk...Zsolt ma is egész nap eszméletlen sokat dolgozott velünk, tényleg minden kívánságunkat teljesítette. Ráadásul kiderült, hogy igazi polihisztor, a virágok, az építőanyagok vagy az ételek világában ugyanolyan otthonosan mozog, mint a zenében. Azért úgy gondolom, nem bánja, hogy holnap megszabadul tőlünk...

Világörökség és hipermodern építészet: ez volt a nagyon erős nap programja, hála Zsolt avatott vezetésének. Az első etap Melaka: aranyos kisváros, kb. 2 órára KL-tól, kínai-maláj-portugál-holland-brit örökséggel, hagyományokkal, építészettel. A település egy kis folyó partján fekszik, néhány száz méterre a tengertől, amikor kinéztem a forgótoronyból, Indonézia felé vetettem a tekintetemet. A folyó egyik partján a holland gyarmatosítók öröksége, a piros -valójában bordó- házak, sok múzeum, templom, a szultáni palota, erődítmények és a Kolumbusz-féle Santa Mariára hajazó hajó található. A mások oldalon a keskeny utcákban egyemeletes kínai házak sorakoznak, közülük néhányat meg is lehet nézni belülről is, itt elsősorban a gazdag ornamentikájú bútorok és a selyemfestmények tűnnek ki. Ebben a negyedben ettünk, ún. nyonya, azaz kínai-maláj-portugál kaját, nem éreztem semmi szenzációsat...Igazi, hangulatos városkát ismertünk meg, amelyben persze megjelentek a befektetők, jól elrondítva bevásárló-központtal, mekivel, kínai gagyiüzletekkel a Világörökség címmel büszkélkedő helységet. A következő utunk egy egészen más világba vezetett: megnéztünk Malaysia állandóan épülő új, kijelölt közigazgatási fővárosát. Putrajaya néhány kilométerre fekszik KL-tól, és politikai akaratból, az államszövetség (és az olajkincs) erejét hirdetendő épült: széles sugárutak, hatalmas hivatali épületek, szép és kevésbé értékes architektúrájú minisztériumi épületek, új parlament és miniszterelnöki rezidencia, látványos hidak, óriási mecset (amelyet rózsaszín slafrokban nézhettem meg kívülről), többszázer emberre méretezett, részben üres lakótelepek, fitnessz- és kongresszusi központ - és néhány lézengő ember. Tágasság, praktikum, tisztaság - de kinek és minek? Ez nem derült ki.

Kuala Lumpur átmenet a világváros és a putri között - írta korábban újdonsült itteni ismerősöm, Zsolt, a helyi szimfonikus zenekar fagottosa. Délelőtt érkeztem ide, kellemes utazás után, majd némi bonyodalmak után találtam egy normálisnak tűnő szállodát a kínai negyedben. Két fő probléma van vele: nincs internet (egy kávézóban írom e sorokat) és nem tudják szabályozni a légkondit, úgyhogy reggelre valószínűleg bedagad a torkom. A városból eddig leginkább a hightech részt láttam, a híres Petronas dupla toronyházat, mellette a bevásárlóközponttal, sok új, többnyire üres lakóépületet, alul- és felüljárós utakat, rengeteg felhőkarcolót. Az emberek rendkívül barátságtalanok, láthatóan kimondottan rühellik a külföldieket, az egyetlen pozitívum, hogy a lányok sokkal érdekesebbek, mint "otthon", Kambodzsában. Sajnos, egyre több nő hord kendőt, néhányan burkát is, Zsolt is megerősítette, hogy az országban egyre erősödik az iszlám. Egy jó kávé mellett sokat beszélgettünk a magyar zenésszel a zenekarról, a változó szokásokról, a kintlét nehézségeiről és örömeiről, a közelgő hazatérésről (mármint neki). Őt egyébként egy pesti barátomon keresztül ismertem meg és úgy néz ki, hogy néhány érdekes helyet megmutat az elkövetkezendő napokban. Ma nagy hülye módon nem vettem magamhoz a fényképezőgépemet, holnap bepótolom az elmulasztott lehetőségeket és felteszek majd néhány fotót.

A bátraké a szerencse - ez nagy közhely, de az utóbbi hetekben nézőként megtapasztalhattam, mennyire igaz. Korábban már írtam a két magyar üzletemberről, akik komoly tervekkel érkeztek ide, de mindeféle, nem mindig pozitív kalandok után csúfosan felsültek. A duó férfi tagja félelmében haza is utazott, a hölgy itt maradt, így volt alkalma megismerni és megszeretni a helyieket, vagy legalábbis egy családot. Szállásadói ugyanis ahogy megtudták, hogy problémái vannak, azonnal mellé álltak és mindenben segítették, amiben csak tudták. Megnyugtatták, hogy nem lehet semmi baja, meghívták a családi asztalhoz, minden nap programokat szerveztek neki, nagyon odafigyeltek rá. Mivel hamarosan elutazik Siem Reapból, búcsúpartit szerveztek neki, nagy vacsorával, az egész család részvételével, díszvendégekkel (Dave+én). Isteni szaftos húsokat kaptunk, persze levest is, különleges helyi desszertet meg sárkánygyümölcsöt. Az ünnepelt a család több tagjától is kapott ajándékot, selyemsálakat és egy szoknyát. Nem közhely, néhány hét alatt ő a család tagjává vált, többen mamának szólították. Ha sikeresen mentek volna az üzleti dolgai, biztosan nem kapja meg ezt az élménytömeget. A vacsora alatt már arról is beszélgettünk, hogy mikor jön vissza az egyik családtag esküvőjére és hogy mikor szervez Budapesten fotókiállítást Dave-nak, az ír utazónak. Pesten azt mondták nekem, hogy szinte lehetetlen igazán közel kerülni a helyi családokhoz, ez a példa mutatja, hogy vannak kivételes pillanatok, amikor ez sikerülhet. Most már rajtam a sor, hogy kihasználjam ezt az ajándékba kapott lehetőséget...

Valamit nagyon rosszul csináltam. Már másodszor nem hiszik el nekem, hogy tényleg szeretnék kortárs khmer képzőművészeket kiállítani Budapesten, esetleg Párizsban. Hosszas egyeztetések után sikerült találkoznom egy itt élő angol művész-tanár-művészeti projekt-koordinátorral (ez szerepel a névjegyén), aki 9 éve él ebben az országban, így kiválóan ismeri a kortárs művészeti életet. Sasha Constable thíres festőcsalád leszármazottja, tehetséges művész, leginkább a kisplasztikái tetszenek, a fotón '"Imádság'"című műve látható. Láttam a szemén az értetlenséget, amikor előadtam neki, hogy szeretnék tanácsot kérni tőle, kikkel érdemes megismerkedni a helyi művészek és kritikusok/egyetemi emberek közül. Hozzátettem, hogy olyan üzletemberek állnak mögöttem, akik felismerték a kultúra jelentőségét a businessben, de ettől függetlenül is egyszerűen szeretik a művészetet és a művészeket. Elmondtam, hogy milyen jót tenne a kambodzsai országimázsnak, ha nem csak a genocídiumról és Angkorról szólna, hanem külföldön is látnák, hogy van más is ebben a szerencsétlen országban...Hosszú előadásom után Sasha asszony csak ennyit mondott: "azt ugye tudja, hogy a tánaácsaimért fizetnie kell"? Na, ettől kellően lebénultam, legszívesebben elküldtem volna valahova, de úri neveltetésem ezt nem tette lehetővé. Még egy kicsit jópofiztunk, azután elbúcsúztam tőle. A legnagyobb probléma az, hogy a Phnom Penh-i német fiú, aki korábban lelkesen fogadta az ötletemet, eltűnt, nem válaszol a méljeimre. Valamit tehát elrontottam. Csak tudnám, miért gyanús, ha valaki a kortárs kambodzsai képzőművészetet akarja bemutatni külföldön? Miért ne lehetne legalább megpróbálni együtt dolgozni vele?

Azt mondja az ismerős fiatalember, aki hazahoz a motorján, hogy Kambodzsa a 9. legdrágább ország az internet költségeinek tekintetében. Csak a gazdag emberek engedhetik meg, hogy előfizetést vásároljanak, teszi hozzá, hátrafordulva a gépen. Korábban már beszámoltam a saját -nagyon pozitív- tapasztalatomról, hogy a szerződéskötéstől számított 24 órán belül bevezették a házba a netet: két legény a legközelebbi villanyoszlophoz rögzítette a kábelt, majd egyszerűen behozták azt a házba, az ablakon keresztül. Ez összesen 10 dollárba került, az előfizetés viszont havonta 110-be, ami mondjuk egy tanár fizetésének több, mint kétszerese. Ezért a felhasználók, elsősorban a fiatalok, az internet-szalonokban nyűvik a gépet, óránként fél-háromnegyed dollárért. Az országban egyébként viszonylag korán megkezdődött a net működése, már a kilencvenes évek elején, az ideiglenes ENSZ-kormányzás alatt megjelent az első szolgáltatás, amelyet főleg az ENSZ-tisztviselők és az NGO-k vetttek igénybe. 1997-től már műholdas szolgáltatás is működött, jelenleg pedig 10 szolgáltató közül lehet válogatni. Én történetesen úgy "választottam" szolgáltatót, hogy egy francia szakember elvitt a Metfone nevű céghez, azzal érvelve, hogy ez a legmegbízhatóbb. Az internet-előfizetők száma 12000, ami az ország 15 milliós lélekszámához képest elenyésző. Külön nehézséget okoz a khmer ábécé konvertálása, jelenleg csak úgy lehet a helyi nyelven mélezni, ha a küldő és a kapó fél is egyforma fontkészlettel rendelkezik. Több nemzetközi és hazai kutatócsoport is dolgozik a probléma megoldásán, a jelek szerint hamarosan siker koronázza erőfeszítéseiket. A motoros fiatalember egyébként egy helyi business iskola hallgatója, ő elsősorban a tanulásra használja a netet, például innen tölti le a tankönyveket. Tartok tőle, hogy nem sok követővel dicsekedhet...

A mai nagy kirándulás azzal kezdődött, hogy elmentünk az autóval Zsuzsa panziójába, amelynek a tetejéről pompás kilátás nyílik egy krokodilfarmra. A hüllők békésen horkoltak az udvaron, Zsuzsa szerint éjszaka annál nagyobb a mozgás, alig lehet aludni tőlük. A hallban már várt a csapat többi tagja: Kao, a panzió tulajdonosa, egyáltalán nem mellékesen nagy filantróp és Dave, az ír utazó, aki egy évvel ezelőttig különböző egzotikus országokban dolgozott tanárként, azóta szabadúszó fotós és újságíró. Az első menetben több iskolát látogattunk meg, ezekben az volt a közös, hogy Kao valamennyit pénzzel támogatja. Építészetileg meglehetősen egy kaptafára készültek ezek az épületek, a hosszú, földszintes házakban egymás mellett nyílnak a tantermek, amelyekhez csatlakoznak szabadtéri, tetős helyiségek valamint a mellékhelyiségek és a kantin, egyes helyeken a könyvtár. A diákok egyenruhában kötelesek megjelenni, ez sötétkék nadrágot vagy szoknyát (hogy ne mondjam aljat) és fehér blúzt/inget jelent. A külföldi küldöttséget érdeklődéssel, helyenként barátságosan szemlélik a gyerekekek, akiket a tanárok produkáltatnak, például elénekelték az Old MacDonald, had a farm-ot. Valamennyi iskolában több száz gyerek tanul, általában feltűnően szépek, valamiért azután felnőtt korukra megcsúnyúlnak...Az osztálytermek felszereltsége gyenge, de ábla azért mindenhova jut. Kao folyamatosan meséli a terveit, ide több tantermet szeretne, oda játszóteret álmodik, a harmadik iskolába diákcsereprogramokat szervez - fantasztikus ember, aki tényleg rengeteget ad a gyerekeknek, egyszerűen azért, mert szerinte csak így mehet előre az ország. Azoknak a szülőknek, akik a távolság miatt nem járatják a gyereküket az iskolába, biciklit vesz, ami csak addig jár, amíg a tanuló valóban megjelenik az órákon. Az utolsó intézmény, amelyet meglátogatunk, egy árvaház és magániskola-együttes, amelyben komoly nemzetközi pénzeket mozgatva egészen jó felszereltséget sikerült elérni. Hozzájárul ehhez, hogy itt disznókat is hízlalnak valamint saját pólókat is gyártanak és árulnak. Egy gyors pagodalátogatás alkalmából megismerkedünk egy végtelenül antipatikus szerzetessel. Szembeszökő, hogy a szerzetesek milyen gyönyörű házakban laknak, ellentétben a helyi lakosokkal. Csodálkozom, hogy ez az utóbbiakat láthatóan nem zavarja...Nagyon sáros utakon érkezünk el a Tonlé Sap tóhoz, ahol először a vízborította erdőkőn keresztül utazunk rozoga hajónkon, amelyet egy 15 éves fiú vezet teljesen egyedül. Fél óra alatt jutunk el a régió egyik legfontosabb turisztikai nevezetességéhez, az úszófaluhoz. A cölöpökön álló, meglehetősen lepusztult -kivétel természetesen a szerzetesek gyönyörű palotája- házakban a szemünk láttára zajlik a mindennapi élet, a tömegközlekedés csónakokkal történik. Meglátogatjuk a tanácsházát, amely otthont ad a tanárok lakásának is. Később ide még visszatérünk, a fiatal tanárképzősök pompás ebéddel leptek meg minket. Beugrunk a vendégházba is, ezzel kapcsolatban a legmaradandóbb élmény, hogy Zsuzsa majdnem beleesett a vízbe. Visszafelé az autóban hosszasan taglaltuk, hogyan segíthetnénk a kambodzsai gyerekeknek, Kao a pénzével és az elkötelezettségével, Dave a fotóival, Zsuzsa meg én...majd kitaláljuk...

Mit jelent Siem Reap városa és Angkor a helyieknek, a többi kambodzsainak és a külföldieknek? Lehet-e összeegyeztetni a kulturális örökség védelmét és a gazdasági fejlődést? Hogyan részesülhet a helyi lakosság a turizmus bevételeiből? Mi az állam feladata és felelőssége egy világörökségi helyszín és környezete fejlesztésében? Ilyen és hasonló kérdésekre keresett választ egy tavalyi konferencia, amelynek jelentését tanulmányoztam ma. Meglehetősen lehangoló volt immár sokadszor olvasni, hogy nincs semmiféle elfogadott rendezési és beruházási terv a térségre, a város nevére sokan a földspekulációt asszociálják, a totálisan kaotikus beruházások következtében szétverik a környék fizikális -lásd vízgyűjtő medencék- és kulturális hagyományait. Számos külföldi szervezet készített átfogó fejlesztési programokat, de a kormány egyiket sem volt képes elfogadni. Az angkori műemlékegyüttes el van zárva a várostól, bár szerencsére a khmerek legalább ingyenesen látogathatják a parkot. A szabályozási problémákat nagyban nehezíti, hogy az ország hipercentralizált, a legkisebb problémát is a fővárosban lehet csak megoldani. Kérdés, hogy az állandóan folyamatban lévő decentralizációs reform egyszerűsíti vagy bonyolítja-e a döntéshozatali rendszert? Fontos lenne, hogy a városnak legyen saját turisztikai vonzereje is, anélkül, hogy szex- és szerencsejáték központtá válna. Felmerült, hogy Siem Reap marketingjét a gazdagabb turistákra "pozicionálják", ennek momentán nem látni a jeleit. Az egyik legnagyobb probléma, hogy a turisztikai bevételek háromnegyed része elhagyja az országot, ezért a régió az ország egyik legszegényebb része - az évi 2 millió turista tartózkodása dacára. A tartomány lakóinak csaknem a fele a szegénységi küszöb alatt él, ez azt hiszem, napi 1 dollárt jelent. A megoldások közül figyelemre méltó a német fejlesztési ügynökség "zöld övezet" elképzelése, amelynek keretében jelentősen megnövelnék a vidéki lakosság zöldségtermelési potenciálját, ezzel teremtve jelentős bevételi forrásokat. A tanácskozáson sok szó esett a buddhista kolostorok és a szerzetesek szerepéről a hagyományőrzésben és a civil társadalom megerősítésében. A kolostorok hagyományosan a találkozások színterei és a szerzetesek elismerten vezető szerepet játszanak a helyi közösségekben. Végül is, a sok tudós ember sem tudott semmilyen értelmes, a kaotikus helyzetből való reális kiutat felmutató alternatívát felmutatni. Számomra különösen tragikus, hogy a kultúra fejlesztése, mint a turisztikai attraktivitás növelésének a legfontosabb eleme, fel sem merült a konferencián. Ezek a "szakértők" nem értik meg, hogy a kultúra nagyszerű üzlet is tud lenni, munkahelyeket teremt - feltéve, ha egy kicsit távolabbra mutató összefüggésekben gondolkoznának. Hát ezért is tart itt ez a hely...

Könyveket kaptam...Ez itt egészen más dimenziókban jelentkezik, mint otthon. Ez itt ünnep, annál is inkább, mert mindkét mű különleges és fontos.

Az első gyönyörűséges darab, ázsiai aranymaszkokat mutat be, izgalmas tanulmányokkal megspékelve. Nagyon érdekes a maszkok kultúrtörténeti szerepét bemutató írás, amelyben Szibériától Indián át Indonéziáig, Kínától Koreáig, Afrikától Óceániáig, Mexikótól Dél-Amerikáig utazunk a történelemben, természetesen eljutva Európába is, például a busóhoz. Hiedelmek, rítusok, vallási szimbólumok, színházi kellékek - a maszk egy egész világ. Fantasztikus formák, nemes anyagok, különleges technikák jelennek meg a fotókon. Több fejezet foglalkozik a tárgyak anyagának feltárásával, röntgenezésével és betekintést kapunk a maszkok készítésének titkaiba is.

A másik mű nyelvkönyv - és még sok minden más. A francia orvos és khmer asszisztense készítette könyv nagyobbik része a khmer nyelvet ismerteti meg a francia ajkú tanulóval, az igazán érdekes fejezetek a mű végén találhatóak. Itt a helyi szokásokról és hiedelmekről, a nép mentalitásáról, a nőkről, a családról, a halálról, a történelemről gyártottak nagyon tanulságos összefoglalókat - ezekkel folyamatosan fogtok találkozni a blogban is.

A mindennapi munka -azaz a kulturális örökségi projekt- mellett mindenképpen szeretnék beszállni olyan ügyekbe is, amelyek a helyi embereket segítik valamilyen formában. Elsősorban kulturális történetekre gondoltam, de az sem baj, ha valami értelmes biznisz jön össze. A napokban már több emberrel kezdtem el ötletelni. A legnagyobb meglepetést az egyik "magyar" kambodzsai fickó okozta, aki felszólított, hogy finanszírozzam meg egy újonnan épülő határmenti falu közvilágítását. Hogy jutott ez az eszébe, meg nem mondhatom...Annyi bizonyos, hogy bámelyik hivatalos emberrel találkozom, mindenki kér valamit. Az Angkor Hivatal vezetői például eddig egy híd és egy gát finanszírozását vetették fel. Egy évek óta itt élő francia régész ismerősöm egész ötletrohammal kápráztatott el - olyan projektekbe akar bevonni, amelyeket eddig különböző okokból nem tudott megvalósítani. Érdekes módon az első ügy teljesen egybevág egy korábbi ötletemmel: szabadtéri filmvetítés és/vagy filmfesztivál szervezése. Ebben a városban még csak egy normális mozi sincs, az országnak vannak viszont filmes hagyományai -például maga az öreg ex-király, Norodom Szihanuk is számos játékfilmet rendezett- tehát lenne mire építeni. Az első menetben megnézzük, vannak-e hasonló rendezvények a térségben, azután kitaláljük a tematikát. A kolléga másik három ötlete gazdasági jellegű, kulturális beütésekkel. Mindegyik lényege az, hogy újjáélessze az eltűnő hagyományokat, gazdasági alapon. A legerőrehaladottabb állapotban lévő projekt egy speciális, csak ebben az országban létező fazekas-technológia feltámasztásáról szól. Ismerősöm irányításával építettek egy kemencét és a múlt héten megkezdték a próbaüzemet. Állítólag gyönyörű, elsősorban nagyméretű, például kerti edények jöttek ki a kemencéből. Egy francia lány máris arra készül, hogy ezeket a darabokat interneten értékesíti. A másik ügy a lekvárról szól, olyan különleges gyümölcslekvárokat lehetne gyártatni, amelyek jelenleg ismeretlenek a világpiacon. A harmadik idea egy hagyományos selyemfestési technikát élesztene újjá, eddigi tapasztalataim szerint nagyon silány a választék. Úgy néz ki, finanszírozót is lehetséges találnunk, tehát...

Bevallom, az utóbbi néhány órában sem kívül, sem belül nem történt semmi izgalmas, ezért nem is akartam most írni. Ennek kapcsán azért elgondolkozom azon, mi a fontos nekem és mi nektek. Néhány hete már érintőlegesen szó volt erről, akkor jeleztem, hogy ritkítom a blogot. Jut eszembe, köszönöm mindazoknak, akik kérték, hogy ne tegyem ezt, mert nektek otthon minden itteni (itthoni?) apróság érdekes lehet. Ez természetesen fordítva is igaz, nekem nagyon jól esik minden apró -vagy annak tűnő- reakció tőletek. Például nagyon büszke vagyok arra, hogy már 6 regisztrált rendszeres olvasóm van és ez a szám növekedni fog...A tegnap este egyébként nagyon európai stílben telt el, vacsora egy kiváló étteremben, majd borozás az egyik legelegánsabb szálloda bárjában. De ami a legfontosabb -ez hiányzik egyébként a legjobban- európai színvonalú beszélgetés, történelemről, politikáról, gazdaságról, nőkről, egy európai úrral. Jeleztem neki, nagyon szeretnék hasonló eszmecserét folytatni a helyiekkel is - nem sok jóval bíztatott, de talán idővel ez a csoda is bekövetkezik...

1986-ban egy thaiföldi menekülttáborban néhány lelkes felnőtt kitalálta, hogy a rajzolás segítségével is megpróbálják oldani az odakerült kambodzsai árvagyerekek traumáit. A menekültek néhány év múlva hazamehettek, és a rajzszakkör immár Battambangban folytatódott, ahol a közben egyesületté alakult társaság könyvtárat, zene- és képzőművészeti iskolát, majd 1998-ban cirkusziskolát hozott létre. Ezt a műintézményt látogattam meg, idegenvezetőm az egyesület vezetője, Xavier Gobin volt. Az ő története sem akármi. Híres balettművész volt, a Béjart-társulat tagja, de táncolt Kyliannál és Giegudnál is. 27 évesen abbahagyta a táncolást és eljött egy kambodzsai faluba valamilyen fejlesztési program keretében, ezután lett az intézmény vezetője. A Phare Ponleu Selpak a második legnagyobb kambodzsai város, Battambang egyik külső mellékutcájában található, egy hatalmas telken fekszik, több kis házzal, zeneiskolával, képzőművészeti és számítógépes grafikai műhellyel, iskolával, gyakorlótermekkel, cirkuszi sátorral. Az iskolába 1200 gyerek jár, közülük 400-an látogatják a cirkusziskolát is, ennek végzett növendékei több csapatban járják a világot. Az intézmény színházi csoportot is működtet, a gyerekek népnevelői szándékkal járják a vidéket, ahol különböző aktuális témák (AIDS, prostitúció, gyermek-kereskedelem) didaktikus bemutatásával próbálnak hatni a lakosságra. Emellett performanszok segítségével próbálják meg felhívni a döntéshozók és a lakosság figyelmét az ország legakutabb problémáira: kongresszusokra "törnek be", a piacokon bohóckodnak, leszólítanak járókelőket. Az iskolát számos nemzetközi szervezet és magánalapítvány támogatja. Fontos feladatuk az árvák és a gyermek-kereskedelem áldozatainak támogatása, közülük 80-an laknak a telepen. Este megnéztem a diákok cirkuszi előadását, ölég halványnak találtam, de persze a történet nem erről szól...

Szenzáció: vernisszázs a Porfészekben! Az Hotel de la Paix szállodában rendszeresen bemutatják a kortárs kambodzsai képzőművészet legígéretesebb alkotóit. Ezúttal a 24 éves Kong Vollak mutatkozott be installációkkal, fotókkal, grafikákkal. Nem állítanám, hogy megrendítően izgalmas kiállítást láttam, de nem teljesen tehetségtelen a fiatalember. Le is támadtam a kurátort, hogy kezdjünk el beszélgetni a művész esetleges budapesti bemutatásáról. De persze a lényeg az, hogy végre Európában éreztem magam, hangulatos kiállítóterem, kiváló vörösbor, különlegesen finom falatkák, és persze a régóta hiányolt sznob közönség. Lubickoltam a bulin, egy csomó emberrel jópofiztam, névjegyeket cseréltünk és nagyokat okoskodtunk. Kellett már nagyon egy ilyen program.

A mai napot apámmal akartam tölteni 87. születésnapján, de kiváló magyar barátaimnak sikerült totálisan elrontaniuk az évfordulót, megajándékozva az eddigi legrosszabb élménnyel. Belerántottak egy szaros üzleti ügybe, persze csak azzal, hogy mindkét fél előadja a saját verzióját a történetről. Iszonyú gusztusatalan az egész, fenyegetőzésekkel, egymás emberi méltóságának megtaposásával, félelmekkel, gyomorgörcsökkel (ez mind a szereplőkre értendő). Néhány nappal ezelőtt még együtt ittak a legnagyobb egyetértésben, mostanra meg csak a gyűlölködés maradt. Igy hát egész nap azon tűnődtem a sok-sok telefonhívás szünetében, hogy apám vajon mit tenne hasonló helyzetben. Őt mindenki annyira tisztelte, hogy a legnagyobb ellenségek is elfogadták egyfajta krízis-tanácsadónak. Sajnos, én még nem tartok itt, a legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem sikerült épeszű kompromisszumra rábeszélnem a feleket. Már mindenki mindenkit feljelentett, úgyhogy messze nincs vége az ügynek...

Kulturális szakadék avagy a takarítónő-ügy. Az agyamra ment a takarítónő, aki egész nap a seggét meresztette, időnként a szalonban fetrengett és tévézett. Egyáltalán, azt gondolom, talán eldönthetem, kivel osztom meg az életemet, kit kell napról-napra elviselne.m Hát semmiképpen nem őt, ezért arra kértem, költözzön el (valahol a ház mellett lakott egy lyukban) és naponta csak két órát "dolgozzon". Először a sofőr tolmácsolásában hallotta kéréseimet, majd egy ismerős tanárnő tette ugyanezt. Szegény dolgozó nem értette, mi a bajom vele, nem fogta fel, hogy időnként neki kell kitalálnia, mi a feladat. A tanárnő -egy bölcs 25 éves lány- elmagyarázta nekem, hogy a helyi nők tartanak a külföldiektől, soha nem mernének önállóan dönteni a legkisebb háztartási ügyben sem. Nagyon elszégyelltem magam, amikor a takarítónő elnézést kért a hibáiért és megígérte, a jövőben igyekszik jobban odafigyelni a munkára. A tanárlány hosszasan ecsetelte nekem a helyi szokásokat és jelezte, segít a kulturális szakadék átjárásában. Sokat fogok az iskolába járni -ott egyébként folyamatosan dolgoznak magyar önkéntesek is- hátha sikerül közelebb kerülni a helyi emberekhez. Addig is azzal vigasztalom magam, hogy a takarítónő jól járt, mert ugyan elvesztette a szállását, de lesz ideje legalább még egy munkát vállalni és így végül is több pénzt kereshet majd...

Ma először érzékeltem, hogy igazi rendőrállamban élek. Hosszú sétét tettem az Angkorba vezető úton és a templomok bejárata előtt leállított egy rendőr és közölte, hogy forduljak vissza, mert nincs jegyem. Ez igaz volt, de mindez a kapu előtt történt és különben is, honnan tudta, hogy nincs nálam jegy? Megemlítette, hogy a kollégái telefonon jelezték neki, hogy meg kell engem állítania. Rövid vita után visszafordultam, de most sem értem, valójában mi is történt. Nézzetek hülyének, de akkor is az a meggyőződésem, hogy a sétálás a gyanús. Nincs még egy ember a környéken, aki akkorákat sétálna, mint én. A lakásomtól egy kb. 7 kilométeres út vezet Angkorba, ezt rajtam kívül senki sem teszi meg gyalog. Furcsa sztori, az biztos.

Indul a hajóprojekt! Kora reggel számos helyi és európai versenyző érkezett az egyik legszebb pagodába, hogy részt vegyen a csónakszentelésen. November elején rendezik a hagyományos vízifesztivált a várost kettészelő folyón, erre nevezett be a mi két csapatunk is. A hosszú csónakok a pagoda "garázsában" várják, hogy vízre bocsássák őket. Hagyományosan a pagodák színeiben indulnak a versenyen a hajók, és a főszerzetes megáldja a legénységet és a csónakot a vízre helyezés előtt. Ez történt ma. Először kihoztuk a garázsból a hajót a pagoda udvarára és szép prezentálásban elhelyeztük az ajándékokat is. Érdekes módon, ezek között szerepelt néhány szál cigaretta is, úgy látszik, az itteni istenek ezt is szeretik...Ezután egy idősebb, félmeztelen szervezetes guggolva majd állva imádkozott, majd egy növény segítségével belocsolta, azaz megáldotta és beszentelte a hajót és legénységét. Néhányan egészen megrendültek az aktus alatt. Ezután következett a legnehezebb feladat, a hajó felrakása a teherautóra. Szerencsére sokan voltunk, úgyhogy ez gyorsan sikerült. Viszont a csónak orrát olyan magasra sikerült tennünk, hogy a szállítmány nem fért ki a kapun - de persze ezt is megoldották a profi helyiek néhány perc alatt. Ezután irány a folyópart, hamarosan kezdődnek az edzések. Az eseményről szenzációs fotókat készítettem, ezeket a szokásos helyen nézhetitek meg.

Ma este bejártam az egész országot, méghozzá a levegőben...Történt, hogy egy közepesen izgalmas régészeti előadás után gyalogoltam a városba, amikor lestoppolt mellettem Eddie, az amerikai fotós és felajánlotta, hogy bevisz a központba. Kérdezte, hogy áll a projektünk, majd hirtelen lefékezett egy internetes szalon mellett, beügettünk és elkezdte vetíteni e motoros sárkányrepülőgépéről készült filmeket. Gyakorlatilag az egész országot berepülte, úgyhogy tényleg nagyon sokat láthattam: tengerpartot, vulkánt, hatalmas rizsföldeket, az összes nagyvárost, vízeséseket, tavakat, folyókat dzsungeleket és persze rengeteg templomot. Közben beszélgettünk, nőkről, kultúráról, városfejlesztésről, repülőkről. A velem nagyjából egykorú Eddie előadta, hogy 22 éves barátnője van. Kérdeztem, jól gondolom-e, hogy a hölgy azt hiszi, a kis barátja majd elveszi feleségül. Jól gondolod - válaszolta a jenki, ő viszont rosszul gondolja. Eddie is beleszeretett Kambodzsába, akárcsak Daniela, az olasz divattervező lány, aki több éves vietnami munka után állomásozik most Siem Riepben. Ő, állítása szerint nagyon boldog itt, megtalálta a nyugalmát és arra készül, hogy egy pagoda boltjában árulja majd a ruha-kollekcióját. Mindketten azt mondják, hogy ebben az országban nyitottak, barátságosak az emberek, ellentétben mondjuk Vietnammal vagy Thaifölddel. Remélem, hamarosan saját tapasztalataimról is beszámolhatok ez ügyben...

Gyakorlatilag naponta bejárok az Angkor Hivatalba és tanulgatom a helyi bürokrácia működését. Egy minisztériumról van szó, ahol a szakmai, a politikai és személyes érdekek számomra sokszor átláthatatlan dzsungelnek tűnnek. Szerencsére Budapestről gyakran kapok hangulatos leírásokat a játszó személyekről, de persze még sok időnek kell eltelnie, hogy tényleg megértsem az összefüggéseket. Otthonról azzal az útravalóval engedtek el, hogy az ellenkezőjét se higyjem el, amit a khmerek mondanak...

Addig is megpróbálok a szemekből olvasni. Néha már látom, amikor hazudnak, de hivatalosan ezt nem vehetem észre. Ilyenkor tudok már nagyon megértően nézni ki a fejemből, remélem, a partnereim sem veszik észre, hogy nem tudtak megvezetni. Jópofa játék az, de nagyon oda kell figyelni, ha az igazi üzenetet meg akarjuk érteni. Bonyolítja a helyzetet a politikai helyezkedés. A Hivatal a rezsim 2. számú vezetőjének a vadászterülete, de egyes főnökök más klánokba tartoznak. A legpitiánerebb ügy is valójában Phnom Penhben dől el, de ezt csak a legbennfentesebbek látják át. Mint volt hazai minisztériumi dolgozó, nem kevés hasonlóságot vélek felfedezni a két ország államigazgatásában. Tegnap például hosszasan beszélgettem az Interszektoriális -magyarul bizonyára Koordinációsnak hívnák- Főosztály vezetőjével, egy nagyon szimpatikus és normális úriemberrel. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt a részleget valamilyen hatalmi játszma keretében kreálták, mert amúgy semmi szükség nincs rá. Csupa olyan feladatot lát el, amelyet az intézmény más osztályai is ellátnak vagy el tudnának látni. Ahogy azt már korábban jeleztem, egyszerre szórakoztató és félelmetes a hatalmas hodályban sétálgatni, elvegyülve a nyüzsgő dolgozók között. Ma reggel a büfét is kipróbáltam, ilyen rossz kávét még nem ittam a városban...

Séta közben azon tűnődtem, valóban a világ egyik legszegényebb országában élek-e? Az adatok egyértelműen ezt bizonyítják, épp most olvastam, hogy Kambodzsa még hat helyet csúszott valamelyik jóléti országrangsorban és valahol a 160. hely környékén tanyázik. Ugyanakkor ebben a városban -amely nagyon különbözik az ország többi településétől, hiszen itt évi 2 millió turista fordul meg- például nem luxus a kismotor vagy robogó, szinte mindenki ezzel közlekedik. Nagyon vicces -meg veszélyes- amikor 4-5 tagú családok utaznak egy gépen. Az utcai éttermek is folyamatosan tele vannak, egymás mellett sorakoznak a mobiltelefon-boltok, minenhonnan üvöltenek a tévéek, erre a pénzt valahogy sokan előteremtik, a nyomortelepeken is. Ezekbe szinte mindenhol beleütközik a sétáló, például a folyóparton. Egy nagyon szép házat azért nem vettem ki, mert egy hatalmas putrisor mellett és egy szeméttelepen át vezet az út. A kerítésen túl egészen más világ fogad, de amíg az ember eljut odáig...Este kellemes meglepetésben volt részem. Janó éttermében megismerkedtem egy magyar párral. Zsuzsa és Tibor üzleti ügyben jöttek ide és rögtön behozták a nosztalgiát is. Kiderül ugyanis, hogy egészen a thai határig a csomagjukban lapult egy adag zserbó, de ott elajándékozták a koldusgyerekeknek. Ez igen szép emberi gesztus, de azóta is vérzik a szivem az elvesztett sütiért. Az egyetlen vigasz, hogy sajtos rudat is hoztak, abban reménykedem, nem rohadt meg...

Lehet, hogy unjátok már a masszázs-témát, de nekem akkora élmény...Megkértem a főnökasszonyt, magyarázza el Navynak, hogy koncentráljon a fájós derekamra. Ez nagyon sikerült neki, amikor például térden végig sétált a gerincemen, azt hittem nyomorék leszek. Később még nagyobb fájdalmakat tudott okozni: ahogy nyomogatta a fejem, biztos voltam benne, hogy meglékel...Lehet, hogy valami enyhébb fokozatot kellene kérni? Még azt elmondom, hogy Navynak nagyon tetszett az orrom - igaza van, talán az a legesztétikusabb testrészem...Amúgy munkás napot tartottam, több megbeszélés, konzultáció, ügyintézés. Vacsora a piacon, már megismernek a főzőasszonyok, de valamiért csodálkoznak, hogy lehet, hogy egy barang (=fehér) itt eszik, velünk? Hát úgy, hogy gyorsan, jó ízűt és olcsón lehet enni, bár a környezet nem igazán baátságos. Számos kutyus kerülgeti az étkezőket, hátha leesik nekik egy-két falat. Egyébként tényleg igaz, hogy sok a kóbor kutya, de nagyon félnek az emberetktől. Egyszer ijedtem meg tőlük, amikor falkában közeledtek felém, de szerencsére békén hagytak. A víz lassan visszavonul, a belvárosban már szinte mindenhol szárazak az utak, kijjebb már más a helyzet. Köszönöm, hogy aggódtatok a tájfun miatt, de szinte semmit nem éreztem belőle. Állítólag visszajön még, de én jól megépített kőházban lakom, úgyhogy nincs veszély.

A masszázs...Tegnapi hosszú, angkori sétámon felfedeztem egy aranyos kis szállodát (végre nem azok az egysíkú, dögunalom betontömbök, amelyek elárasztják a reptéri utat), ahol masszíroznak is. Ma délelőtt fel is kerestem az objektumot, ahol először is át kellett öltöznöm egy sárga szabadidő-ruhába, majd irány a szauna, kint hideg medencével. Ahogy kijöttem e melegedőből, várt Navy, a masszőz egy pohár vízzel és nagy mosollyal. Felkísért a masszázsszalonba, ahol ismét át kellett öltöznöm, majd elkezdődött az aktus. Egyik láb, másik láb, a kezek, külön valamennyi ujj, minden (na jó, majdnem minden) porcika sorra került. Karfeszítés, törzscsavarás, nyaknyomogatás, fejlapogatás, talpmasszázs - mindez -kérésemre- nagy erővel. A legdurvább az volt, amikor a hölgy a fájós hátamon sétált. Az egész órát gyakorlatilag végig ordítottam, úgy fájt - de közben baromira jól is esett. Szegény kislány nem értette, miért jó nekem, ha fáj. Pedig annyira jó, hogy holnap reggel is nála kezdek. Egyébként a város tele van masszázs-szalonokkal, nagyjából két kategóriában: olcsó, turistáknak (5-6 dollár) és drágább, jó szakemberekkel (25 dollár). Én mindkettőt kipróbáltam, itt is a minőség számít, nem ugyanaz a két szolgáltatás.

Új fotók a picasán!

"Siem Reapnak semmi köze nincs Kambodzsához, ez egy turisztikai-logisztikai szolgáltatóközpont, amelyet az Angkorba érkező külföldi turisták 2 milliós tábora éltet. Ha eltöltesz hosszabb időt valamelyik faluban, akkor kezdhet el fogalmad lenni erről a országról és népéről" - mondja JB, a francia régész, aki elcsaklizta előlem a város legjobb lakását. Ő sokáig állami alkalmazásban kutatott Kambodzsában, két évvel ezelőtt viszont váltott, testvére és más magánszemélyek finanszírozásával önálló kutatást indított a Kulen hegyen. Vele dolgozik 15-20 fiatal francia régész és régész-hallgató meg a helyi segítők. A saját maguk által épített házakban laknak, nagyon egyszerű körülmények között. "Két évig nem tudtam áttörni a falat, nem voltak khmer barátaim, csak utána, a hosszú közös munka hozta meg a mélyebb kapcsolatokat" - fejtegeti tovább a sör mellett újdonsült ismerősöm, akinek sikerült megtalálnia az egyensúlyt az ittlét és az ottlét között. Ez azt jelenti, hogy néhány hónapot Kambodzsában tölt, de azután irány Párizs...Otthon érzi magát mindkét helyen, de azzal a tudattal, hogy van hova menni. JB-vel Damien, az ausztrál régész születésnapi buliján találkoztam, amelyet élőzenés koncerttel ünnepelt az egyik kocsmában. A zenekart két francia és egy filippina alkotta, jól szóltak a hatvanas-hetvenes évek világslágerei. Damian 10 éve él itt, elsősorban a légi és űrfényképezés régészeti felhasználásával foglalkozik és gyönyörű helyi feleséget is talált magának. Sajnos, elég gyorsan berúgott, úgyhogy nemigen lehetett beszélgetni vele. Az eseményen természetesen megjelentek a fiatalabb expat-populáció tagjai is, én voltam -szokás szerint- a csapat doyenje. Habár lehet, hogy Eddie, az amerikai légifotós is beszállhhat ebbe a versenybe. Ő elsősorban azzal keresi a kenyerét, hogy kis, kétszemélyes sárkányrepülőjéről fényképezi és filmezi a tájat, elsősorban a dzsungelt. Remélem, lesz majd lehetőségem kipróbálni ezt a közlekedési eszközt is, biztosan izgi...A zenekar egyik francia tagjáról kiderült, hogy borkereskedő, 11 ország termékeit forgalmazza a társég országaiban. Kérdeztem, érdeklik-e a magyar borok, erre azt válaszolta, hogy grúz bor is szerepel a listájukon...

4 hete vagyok Siem Reap-i lakos, ilyenkor bizonyára könnyes szemekkel illenék megemlékezni az idő sebességéről meg hogy ilyen rövid idő alatt mennyi minden történt, satöbbi. Na, ettől mindenki -és leginkább magamat- megkímélem. Azt hiszem, a napi bejegyzésekből -amelyek szerintem hamarosan ritkulni fognak- nagyjából képet kaphattatok, milyen itt az életem. A visszajelzések alapján az a gyanúm, hogy a kép kissé rózsásabb, mint a valóság, de annyi baj legyen. A legfontosabb talán az, hogy rengeteg dolgom és tervem van, hamarosan élesben mennek majd az ügyek. Itt, nálunk, Ázsiában minden apró gesztusnak jelentősége van és mi, ázsiaiak, nagyon profik vagyunk a metakommunikációban. Egészen kifinomult a kódrendszerünk, szegény, butus európaiak ezt úgysem értik...Ettől persze még egy európai kiválóan érezheti magát ebben az egybként nem túl izgalmas városban. A következő időszak egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy a környezetem és a magam életét még izgalmasabbá tegyem. Ez a város többet érdemel, még akkor is, ha nem sokat tesz azért a bizonyos többért...

Igazán vicces mezítláb sétálni a csaknem térdig érő vízben! Nekünk ez jutott a cunamiból, rengeteget esett, sok ház beázott, szerencsére a miénk nem. Moziba akartam menni, ami kissé szerényebben annyit jelent, hogy egy kávézóban lenyomnak egy DVD-t. Sajnos, én voltam A néző, így inkább lemondtam az egyébként érdekesnek ígérkező amerikai dokumentumfilm megtekintéséről. Az is vicces volt, hogy a sötét, vizes utcában kibe botlok bel? Hát Janóba, a magyar fiúba, aki egy ballon vízért biciklizett a vízgyártóhoz. Hosszas eszmecserét folytattunk a helyi hölgyekről, igen sokat tanultam.

De a legtanulságosabb mégis csak az, hogyan viselik a helyiek a számukra is szokatlan körülményeket. Merthogy sok derűvel, vidámsággal, játékkal reagálnak az eseményekre. Nincs anyázás, idegeskedés, mindenki tudomásul veszi, hogy minden lassabban megy, de megy.

Az alábbi videó mindennél többet mond, nézzétek meg: http://vimeo.com/6845450