Furcsa, fájdalmas ez a nap - hivatalosan az utolsó, amelyet a projekt keretében töltök. Iszonyúan bosszant, hogy mondvacsinált okok nem hagyták végigcsinálni a munkát. Mindketten sokat veszítünk ezzel: bizonyára nagyképű vagyok, de meggyőződésem, hogy egyedül én értem, mi a valós helyzet és mit kellene tenni. Tudom, hogy ezzel a kijelentéssel minden résztvevő eddigi szimpátiáját elvesztettem, de akkor is így érzem. Ennek az az egyszerű oka, hogy én vagyok az egyetlen, aki érdekmentes ebben az ügyben, az összes többi szereplő a szó legjobb értelmében rá van kattanva a témára, ezért nem tudja kívülről vagy ha úgy tetszik, felülről szemlélni az eseményeket. Erre a tulajdonságomra egyébként egyáltalán nem vagyok büszke, de ez van és ezt lehetett volna jól hasznosítani. Bizonyos értelemben tehát pótolhatatlan vagyok: lesznek bizonyára, akik szimpatikusabban, simulékonyabban dolgoznak, de olyan, akinek helyismerete is, víziója is van és végre is tudja hajtani azt, olyat nehezen fognak találni. Igazi magyar történet ez, nagyvonalúsággal, kisstílűséggel, zseniális, megszállott (szak)emberekkel, sértődésekkel, hiúságokkal, fúrásokkal, feljelentésekkel. Pedig mi minden értelmeset, fontosat, maradandót lehetne alkotni! Igazi nagypálya lehetne ez, a legkomolyabb nemzetközi és helyi partnerekkel, világraszóló eredményekkel - ebben lehetne és kellene megtalálni az igazi hiúságot. Akárhogy is történt, én nagyon sokat kaptam és remélem, valamit adni is tudtam. Nagyon drukkolok a program sikeréért, mert ez nem csak a résztvevőknek, hanem Magyarországnak is komoly dicsőséget hozhatna.

A masszőz őszes, rövid hajú, csontkeretes szemüveget hord, úgy néz ki, mint egy nyugalmazott egyetemi tanár. Persze csak addig, amíg ki nem nyitja a száját, akkor látszik, hogy más miliőből való. A buddhisták egyik legnagyobb ünnepén 4-re a pagodába ment, majd 7-re hazasietett, hogy meggyúrja a fehér pácienst. Azaz engem. Mindez egy lakásnak és vegyesboltnak egyaránt helyet adó ház nappalijában esett meg. Körülöttünk az unokák rohangáltak tévéztek, a boltban folyt a normális vircsaft, és meg fetrengtem egy matracon és a nagymama erős ujjait belém mártotta. Egészen más technikával dolgozott, mint az eddig megkóstólt szakemberek: először is hosszasan masszírozta a hasamat és csak ezután jött sorra a testem többi része. Sokszor kellett visszafogni magam, hogy ne üvöltsek a fájdalomtól, de a masszőz valahogy mindig tudta, meddig lehet elmenni. Néhány perc után rámutatott a bal combomra, hogy ott valami gáz van. Hevesen bólogattam, hiszen hónapok óta zsibbad az a rész, elsősorban úszás közben. Amúgy a kettőnk közötti interperszonális kommunikáció is vicces volt, hiszen egy árva szót sem értettem a kérdéseiből és a magyarázataiból. De ez őt nem zavarta, hogy csípjen, tépjen, nyomogasson. És mindez ingben és bermudában történt, nem engedte meg, hogy levetkőzzek. A szeánsz végeztével felhívtam azt a franciául beszélő urat, aki ajánlotta a hölgyet, és az ő közvetítésével megtudtam, hogy még háromszor kell felkeresnem a gyógyítót és teljesen rendbejön a fájós derekam. Erős kételyeim vanna ezzel kapcsolatban, de természetesen holnap reggel 6-kor ismét megjelenek a szalonban. Annál is inkább, mert a kiadós gyúrás után nem éreztem fájdalmat, délután persze minden visszajött. Sebaj, adok még esélyt a masszázs professzorának arra, hogy tegyen csodát velem.

Két évi börtönre és kétezer dolláros pénzbünbtetésre ítélte az egyik vidéki bíróság a kambodzsai ellenzék vezérét. Korábban már írtam erről az ügyről, a politikus meg akarta mutatni, hogy nacionalistább a kormányzó erőknél is, ezért több helyi paraszt segítségével kihúzta a szerintük nem jó helyen, a vietnamiak által kambodzsai területen levert határcölöpöket. Egy 2-300 méteres sávról van szó, tehát igazán szimbolikus akcióról beszélhetünk. Sam Rainsy parlmenti képviselői immunitását már korábban visszavonta a parlament, ezért ő Párizsból figyeli az eseményeket. Videó-sajtóértekezletén azt állította, hogy légifelvételekkel tudja bizonyítani, a vietnami hatóságok csalását. Néhány nappal ezelőtt egy másik határon lövöldöztek egymásra a kambodzsai és a thai katonák, miközben a külügyminiszterek éppen a megbékélés lehetőségeiről tárgyaltak egymással. Ezek az események is mutatják, mennyire ébren tartja a politika -legyen az kormánypárti vagy ellenzéki- a határok ügyét Kambodzsában. Az egyik újság vezércikke nem tartja lehetetlennek, hogy hamarosan újra háború tör ki Kambodzsa és a szomszédai között, ez valahogy benne van az ország több ezer éves történelmében...

Nagyon égő, de be kell vallanom, azért zárták el az áramot tegnap a házban, mert nem fizettem ki időben a villanyszámlát...Hát, ilyen komoly hely ez. Itt azután nincs kecmec vagy lacafaca, aki nem fizet, az nem kap áramot. Kétségtelen tény, hogy pedagógialiag ilgen hatásos akciót bonyolított le az elektromos vállalat, ez többet nyilván nem fog előfordulni, ezentúl úgy fizetek, mint egy huszártiszt. Amúgy remekül túléltem az ügyet, este mulatoztam, éjszaka légkondi és ventillátor nélkül is egész jól aludtam, délelőtt pedig a szomszédos szállodában neteztem. Utána még gyorsan megnéztem egy újabb panziót, egyrészt üzemeltetési, másrészt rövid távú odaköltözés céljából - a hely mindekét szempontból ígéretes. Este három magyar fiatalemberrel vacsoráztam, szerintük nagyon menne Budapesten egy kambodzsai étterem. Ennek kapcsán hosszasan tanácskoztunk a legjobb magyar éttermekről, örömmel értesülten a nagyon bennfentes vacsorapartnerektől, hogy kiváló helyek vannak vidéken, olyan kisebb településeken, mint például Balatonszemes vagy Fertőrákos. Amúgy nagyon várom már a költözést és az "új" életet. Eddig is lett volna időm többet mozogni a városban, de valamiért ez nem történt meg. Az új környezet biztosan jó hatással lesz rám, az egyetlen probléma, hogy az utóbbi időben valami eszelős módon szórom a pénzt. Minél kevesebb van, annál többet költök - ezt már többször kipróbáltam életemben és valahogy mindig túléltem...

Áramszünetes nap. Volt már ilyen, de hogy éjszaka sincs világítás, ilyet még nem pipáltam. Ezért kényszermegoldásként egy panzió kertjáben dekkolok, igen vidám társaságban. Szemben velem helyi és külföldi fiatalok pókereznek, a többi asztalnál békésen esznek-isznak a vendégek. Mi lenne, ha kipróbálnám egy ilyesféle műintézet üzemeltetését? Mint azt már korábban jeleztem, kaptam ilyen ajánlatot. Pár nappal ezelőtt a fiatal khmer szakember, aki közvetítette az ajánlatot, már számokkal állt elő. Első ránézésre nem olyan vészes pént kell beletenni, minden attól függ persze, mennyire lehet megtölteni a szobákat. Szóval, a merketing meg persze a szolgáltatás minősége a döntő. Úgy tűnik, nagyjából mindenki ugyanazt kínálja, úgyhogy egy kis kreativitással jó eredményt lehet elérni. Egyébként ma -sokadszor- ismét végigmentem az egyik éttermes utcán és meg kellett állapítanom, hogy semmi rendkívülit nem tesznek a tulajok a vendégek becsalogatása érdekében. Kiteszik az ételek fotóival illusztrált étlapot egy állványra, oszt annyi. Meg persze helyes lányok és fiúk invitálják a publikumot. Azt hszem, hogy csak a magyar vendégkörből meg lehetne élni. Tudom, hogy nagyon kemény munka a vendéglátás, de egy gondolat-kísérletet azért megérdemel a dolog. Nagyon szórakoztató végig gondolni, mit is lehetne kitalálni a vendégek profi kiszolgálása és szórakoztatása érdekében. Egyébként önmagában vicces, hogy mit keres egy igazi belvárosi flasztergyerek a világ végén, egy igazi porfészekben? És még viccesebb lenne, ha találna ott valamit...

Érdekes átalakulást figyelek meg magamon: mióta megkezdtem a turistába való átalakulást, azóta sokkal nyitottabb vagyok a helyiekkel. Egyáltalán: azóta sokkal többet találkozom és beszélgetek a helyiekkel. Tegnap este például várnom kellett valakire egy fél órát és ezalatt kedélyesen jópofiztam a tuk-tukosokkal. Persze az is igaz, hogy most már csak nagyon kevés hivatalos ügyintézni valóm van, így az időm is több. A fő téma természetesen a nő volt, megtudtam például az egyik szakembertől, hogy a legjobbak a japán nők, mert lihegnek az aktus közben...A többiek egyébként ebben a kérdéseben is abszolút nacionalisták, tehát a khmer lányok a legjobbak. Örültem, hogy a sofőrök akkor is folytatták az eszmecserét, amikor kiderült, hogy aznap nem kívánom meglátogatni a hölgyeket...Próbálkoztam beszélgetni a masszőzökkel is, ők azonban sajnos egyáltalán nem beszélnek idegen nyelvet. A mai soppingoláskor is sokkal kedvesebb voltam, mint korábban, amikor tárgyszerűen alkudoztunk - most ez lazábban, viccesebben működik. Ennek is vannak azonban határai, az egyik párnahuzat megvétele kapcsán hosszú percekig vitatkoztunk egy dolláron - de azután persze mind a ketten jót mosolyogtunk és gratuláltam az eladónak pazar színészi teljesítményéért. Mindez nem jelenti azt, hogy a legcsekélyebb alapja is lenne a korábbi, úgynevezett "gyarmatosító attitűdöm" felemlegetésének, csak annyi történt, hogy lazulok...hiszen nemsokára főállású nyaraló leszek!

Megvan az új kéglim, legalábbis ideiglenesen. Egy francia vállalkozó nagyon jó minőségű, európai igényességű lakásokat épít, tőle fogom bérelni a következő héttől a lakáskát, amely egy amerikai konyhás szalonból és egy hálószobából, meg persze fürdőszobából áll. Közben persze nézek házakat is, de nagyon nehéz lesz olyat találni, amely alaprajzilag is és berendezésileg is megfelelő. Este találkoztam az egyik helyi ismerősömmel és sokat beszélgettünk a különböző munkalehetőségekről. Szóba került panzióbérlés, nem-kormányközi szervezet, egyetemi oktatás és még több minden. Nekem is kezd beindulni az agyam - mindenféle irányba. Természetesen sokat elmélkedem a magyarországi lehetőségeimről is, egy ügyben már elkezdtem dolgozni is. Talán az lenne a legjobb, ja valami olyasmit tudnék kitalálni, amely lehetővé tenné az életemet mindkét országban. Néhány hónap itt, néhány ott - érzem, hogy ez lenne a nekem való világ. Ehhez feltehetően valamilyen üzleti vállakozásba kellene belevágni, de elképzelhető szakértősködés is. De az is eszembe jutott, hogy kiváltom az engedélyt és én leszek az első és egyetlen tuk-tukos ebben avárosban...

Iszonyúan demokratikus ország ez a Kambodzsa...Hogy aszongya a miniszterelnök, hogy a 2013-ban esedékes választásokon tudomásul fogja venni, ha veszít. "Örommel veszem majd tudomásul a vereséget és azonnal aláírom majd a hatalom átadásáról szóló rendeletet. Sőt, felszólítom majd a minisztereket és az államtitkárokat, hogy tegyenek hasonlóképpen" - mondta Hun Sen az Ázsiai Gazdasági Fórum tanácskozásának megnyitó ülésén. Ez a példamutatóan demokrata ember mindösszesen 25 éve van hatalmon az országban. Korábban a vörös khmerek oldalán harcolt az ország "felszabadításáért", de időben átállt a felszabadító/megszálló vietnami hatalom oldalára. A vietek választották azután ki, először külügyminiszternek, majd kormányfőnek. A legendásan erős és korrupt politikus a közelmúltban azt találta mondani, hogy "58 éves vagyok, egy kicsit elfáradtam. De természetesen tiszteletben fogom tartani a választók döntését. Ha szükségük van rám, továbbra is szolgálni fogom őket". Azért mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy ne ítélkezzen elhamarkodottan emberünk felett. Egy teljesen szétvert országban csak nagyon erős központi hatalommal lehet egyáltalán fenntartani az intézményrendszert. Mindenki tudja, hogy ez egy kiugróan korrupt ország, de ennek ellenére -vagy talán éppen ezért- működik és fejlődik. J., e vidék legjobb magyar ismerője demokratúrának nevezi az itteni politikai rendszert. Van itt király, parlament, ellenzéki párt, igazságszolgáltatás, tehát formailag minden renben lévőnek tűnik. Nem kevés ez. Más kérdés, hogy az ellenzéki párt vezetője éppen Párizsban tűnődik azon, hogy haza merjen-e térni, miután megfosztották parlamenti képviselői immunitásától...J.,-nek egyébként fixa ideája, hogy néhány éven belül az ázsiak simán leverik gazdaságilag Európát és majd nekünk kell a talpukat nyalni, hogy legyenek megértőek velünk. Szerintem ez nem így van, és éppen a szélesen értelmezett kultúra miatt. Mert mit kínálnak ezek az országok ezen a téren a világnak? Egy nagy semmit. Ezért hát akármekkora is a gazdasági fejlődésük indexe, a fasorban sincsenek és nem is lesznek.

Kezd beindulni az élet errefelé. Ma este például az alábbi kulturális programok közül választhatott a publikum: 1. dokumentumfilm-vetítés, majd jazzkoncert egy elegáns klubban, az FCC-ben. Ez régen a külföldi tudósítók klubja volt, de momentán ilyen egyén tudomásom szerint nem tartózkodik a városban. vagy legyek én az? Szóval, ez egy rendes gyarmatosító hely, tehát nekem való. 2. jelmezbál a Warehouse nevű kocsmában.

3. egy új butik -Circle néven- megnyitása. Két egészen fiatal amerikai lány kezdeményezése, ők már Phnom Penhben is csináltak hasonlót. Az a lényeg, hogy elérhető áron kínáljanak jó cuccokat a fiatal lányoknak. A megnyitón volt kaja-pia, egy csomó ember, fotósok, szóval a kellő felhajtás. Fontos, hogy egyre többen látnak üzleti fantáziát ebben a városban, ez jó jel a jövőre nézvést. 4. szombat esti láz a Pub streeten. Ez a turisták utcája, tele étteremmel és szombatonként egy külföldiekből álló zenekar, a Cambojam játszik az aszfalton. Éjfél körül kicsit (f)elszabadulnak az emberek, igen jó a hangulat, ezt elősegíti a fél dollárért mért sör is... Most nagyon erős a turisztikai szezon, Magyarországról is sokan jönnek, néhányukkal találkozni is fogok, jókat fogunk beszélgetni. Amúgy meg lassan eljön az ideje, hogy kitaláljam, merre tovább...

Egy francia régésznél ebédeltem. A nagyon tágas, nagyon szellős, nagy szép kewrtben fekvő házban a legnagyobb meglepetésemre három nő fogadott, ők valamennyien E. kiszolgálására szerződtek. Egyikük főz, a másikuk a nagy házat, a harmadik a kis házat tartja rendben. Igen szellemesen kolonialista úrnak tituláltam a vendéglátót, aki kissé indignálódva azt felelte, hogy ő három embernek munkát ad, tisztességes fizetésért. A hölgyeket egyébként többnyire valamilyen nyomorúságos helyen szedte össze és hosszú évek alatt mindenfélére megtanította őket. Ha kell, segít nekik elintézni a hivatalos ügyeiket, ha kell, kórházba viszi őket, akár a fővárosba is. Szóval, az egész úgy fest, mint egy nagy család. E. egyébként mindenkivel ilyen, nekem is nagyon sokat segített és segít a lakáskeresésben. Ebéd után felpattantunk a motorjára és körülnéztünk a környéken, egy-két házba be is mentünk. Viszonylag idős kora -idén lesz 50 éves- ellenére ő az egyébként jóval fiatalabb átlagéletkorú társaság középpontja. Nagy szívfájdalma, hogy imádott kislánya Franciaországban él és évente csak négyszer láthatja. Korábban szó volt arról, hogy ő lesz a mi projektünk egyik régészeti tanácsadója, de ez terv lekerült a napirendről. Ő az, aki mindenféle helyi ügyben is sokat nyüzsög, így például vett egy kis földet is, hogy a helyiekkel együtt műveljék meg. Ismét rá kellett döbbennem egy egyébként evidens dologra: ő rengeteget ad, ezért rengeteget is kap. Igazán benne él a helyiek világában, természetesen kiválóan beszéli a khmer nyelvet, odafigyel a város minden rezdülésére. Mindezt lazán, jópofán, vagányul. Nem lehet és nem is kell őt majmolni, de ismét feketén-fehéren kiderült: előbb adni kell...

Hogyan privatizálták a lakásokat a szocialista Kampucheában (ez szanszkrit eredetű szó)? Erről írt izgalmas könyvet egy fiatal francia szociológushölgy. Tudni kell, hogy a vörös khmerek bukása után tíz évig (1979-89) - az országot felszabadító avagy megszálló vietnamiak ellenőrzése mellett- Kambodzsát Kampuchea Népköztársaságnak hívták. Phnom Penhet megpróbálták szocialista várossá átalakítani, az utcákat például Marxról, Leninről nevezték el és -ellentétben a vörös khmerekkel- fontosnak tartották növelni a főváros szerepét. A korábban elűzött emberek -már persze, akik életben maradtak- tömegével áramlottak vissza a városba és valahogy el kellett helyezni őket. Az állami adminisztrációban dolgozók "természetesen" előnyben voltak, ők egy minisztériumi kiutalással már költözhettek is új otthonaikba. A korábbi tulajdonosok a legtöbb esetben nem kapták vissza a lakásukat, ők visszavásárolhatták a kéglijüket - ha volt rá pénzük. A többiek egyszerűen igyekeztek elfoglalni minden lehetséges teret, így belakták a kerteket, a tetőket. Érdekes, hogy amikor az állam eladta a lakásokat, viszonylag kevesen vették meg azokat, a többség bérlő akart maradni - a nevetségesen alacsony lakbérekért. Ebben az időben aki ügyes volt és jó kapcsolatokkal rendelkezett, könnyen szerezhetett majdnem ingyen használati jogot a lakásokra és persze később megvehettte azokat, szintén nem nagy összegekért. Ezek a problémák a mai napig rányomják a bélyegüket a főváros életére. Rengeteg jogi vita nem zárult le évtizedek óta illetve sokszor a kilakoltatás a "megoldás". Azért is tartottam érdekesnek a témát, mert arra gondoltam, hogyan történt mindez Magyarországon 1945-ben, a háború után? Meg persze eszembe jutottak a kilencvenes évek is, amikor igen olcsón vehettük meg a lakásainkat. Annyira jó ez nekünk? Persze, nagyot kaszálhatunk, de én ma is szívesen lennék bérlő, feltéve, ha az elfogadható lakbérért elfogadható szolgáltatásokat nyújtana a tulajdonos. Lehetetlen ez?

A náci koncentrációs táborokra, a srebrenicai vérengzésre és az iraki kormány kurdellenes tömeggyilkosságaira is utal az az új kambodzsai tanár-továbbképzési program, amelynek keretében felkészítik a tanerőket a vörös khmer-korszak iskolai oktatására. Korábban már írtam arról, hogy több mint 30 évvel a tömeggyilkos rezsim bukása után végre megjelent az első, a témával foglalkozó tankönyv, az év végéig a tervek szerint több, mint 3000 tanár vesz majd részt a továbbképzésben. Az első, az oktatási minisztérium által is jóváhagyott mű nagyon nehezen született meg, a funkcionáriusok gyakran beleszóltak a Kambodzsai Dokumentációs Központ által gyártott könyv előkészítésébe. A szerzők alapvetően a csoportmunkával kívánják megértetni a diákokkal az események hátterét, de a könyvbe helyet kaptak a túlélők és a gyilkosok visszaemlékezései is. A szerepjáték eddig teljesen ismeretlen volt a khmer iskolákban, ezért a tanárok is nehezen sajátítják el az új technikát. Az egyik legizgalmasabb elem a történetben, az, amikor egy osztályban megjelenik egy áldozat és korábbi őre. A gyerekek először nem tudnak mit kezdeni velük, de az első kérdés után felszabadulnak az indulatok és nehéz mederbe terelni a beszélgetés t - a tanároknak ezt is meg kell tanulniuk a képzésben. A tréning vezetője szerint a tanárok hajlamosak démonizálni a vörös khmereket, különösen a legfőbb vezetőket, míg a kutatók inkább ez utóbbiak emberi vonásait emelik ki. Arról van szó, hogy a jelenlegi rezsim vezetői, többen közülük maguk is időben átállt vörös khmerek, néhány, a legsötétebb színekben feltüntetett káderrel akarják elvitetni a balhét a több millió ember legyilkolásáért. A tankönyv szerzői azt remélik, hogy a nyíltabb beszéd és a sok információ hozzájárul a nemzeti megbékéléshez. Ide tartozik, hogy több kísérletet tettem már, hogy kükönböző embereket kérdezzek erről a korszakról, de eddig kudarcot vallottam. A felnőttek nem akarnak, a gyerekek nem tudnak beszélni erről, talán az új program segítségével lassan megváltozik majd a helyzet.

Most egy darabig mindennapi, nagyon földhözragadt dolgokról írok majd, de hát ez van, bírjátok ki, talán később lesz érdekesebb is. Szóval, megkezdődött a kéglikeresés. Fiatal helyi cimborám két szóra sem érdemes házat mutatott, majd én vittem el az egyik magyarországon tanult barátomhoz, aki nagyon olcsón ajánlott egy-egy lakrészt a házában. Vonzó ajánlat, ráadásul internet is lenne, de ölég snassz a hely. Később beszaladtam egy ismerős panziósnőhöz, aki nagyon korrekt ajánlatot tett, úgyhogy máris két elfogadható lehetőséggel bírok. És csak most indulok be igazán...A délután egyik eseménye a francia könyvtár felkeresése volt, három könyvet vételeztem, öröm lesz az olvasás. A nap második részében két magyar urat gardíroztam, egy pesti barátnőm ajánlotta őket oltalmamba. Mostanában több ilyen kört kell majd tennem, de ez egyáltalán nem baj, sőt...A fiúkat először is megitattam egy-egy kókuszdióval, majd elvittem őket egy rendes helyi étterembe. Ezután kezdődött a soppingolás, amelynek a csúcspontja a az üvegben tárolt kígyó megvásárlása volt. Este még egy jó beszélgetés a Koh Kerben dolgozó szakemberekkel, majd irány a számítógép, amelyen megkezdődik a közelgő utazások előkészítése. Ezekről -reményeim szerint- a mainál izgalmasabb beszámolók készülnek majd...

Izgalmas módon folytatódott a gazdag fehér ember beetetése. A panziós és unokaöccse először is megmutatta a földbirtokot. Egy szép nagy telekről van szó a puszta közepén, ahol a fiatalember tervei szerint sportközpont épülne. Több röplabda-, bowling-, teniszpályáról álmodozik meg néhány pingpong-asztalról, itt pihennék ki -szerény belépődíj ellenében- fáradságos munkájukat a helyiek. És hogy mi ebben a Nagy Buli? Hát a pia, természetesen! Mert a kemény mozgás után nagy mennyiségű folyadékot vesznek majd magukhoz a vidám sportolók. Ezután irány a panziós szülőfaluja, ahol meglátogattuk a 77 éves nevelőanyát. Az unoka a karját csipkedte, errefelé úgy látszik, ez a szeretet egyik megnyilvánulása. Az egész nap legszebb pillanata az volt, amikor az idős hölgy megáldotta a férfiakat. Ezután irány a fiatalember anyjának a háza, ahol pillanatok alatt pazar ebédet ütött össze a vendéglátó. Többféle hal, különböző módon elkészítve, természetesen rizs, számos gyümölcs, kókuszlével leöntve. A kókuszt egyébként a fiú a kertben szedte le egy speciális, a dióverőhöz hasonló szerszámmal. A beszélgetés közben értesültem arról, hogy Kambodzsa kommunista ország, ahol mindent csak a korrupcióval lehet elintézni. Ez úgy jött elő, hogy a négy hektáros kertecske védett zónában található, ezért az Angkor Hivatal megtiltotta az építkezést. Hazafelé még beszaladtunk a fiú által bérelt, igen lepusztult panzióba, amelynek felújításához bizonyára sok pénz szükségeltetik. Egyébként fogalmam sincs, miért gondolják, hogy én lennék a megfelelő befektető ezekhez a bulikhoz? Talán csak nem azért, mert fehér vagyok? Akkor ki is a gyarmatosító szemléletű?- tette fel a kérdést tegnap a kisebbik unokaöcsém, aki éppen Dél-Angliában teszi elviselhetővé néhány idős ember életét. Az egész történetben számomra a legizgalmasabb, hogy úgy akarnak bevonni az üzletbe, hogy egyúttal megmutatnak a családnak is. Ez nyilván bizalmi ügy, ezért akár büszke is lehetnék arra, hogy idáig eljutottam. Akárhogy is, a változásnak annyi előnye biztosan lesz, hogy sokkal több helyi kapcsolatom alakul majd ki. Sokkal kevesebbet kell kontaktálnom a hatóságokkal, az itt élő külföldiekkel és sokkal többet a helyiekkel. Igy akár nyerő is lehetek az új helyzetben.

Tizenegy dögunalmas helyi kurvával táncoltam egy diszkóban - így kezdődik az új életem. Történt, hogy a panziós ismerősöm -miután elmeséltem neki, hogy új kéglire van szükségem- elhívott, hogy megmutassa az unokaöccse házát, ahol lenne hely a számomra is. Lakásnézés helyett azonban először vacsorázni vittek és kiderült, hogy be akarnak vonni az új vállalkozásukba. Erről nem sok szó esett, de nagyon érdekes kajákat kaptam: osztriga, angolna, teknősbéka-leves - ez volt a menü. Úgy látszik, valami komoly békát akarnak lenyeletni velem, mert utána elmentünk diszkóba is. Itt -szokás szerint- nőt kellett választani, ezt megtették helyettem. Egy csinos, de szerencsétlen nőt kaptam, akit néhány perc után otthagytam és elmentem táncolni. A többiek csak morzsolgatták a hölgyeket, én ehelyett egy jót idétlenkedtem a tánckövön. Ahol találkoztam egy helyes, értelmesnek kinéző kurvával, de az egész valahogy szánalmas volt. Szerencsére gyorsan elhúztunk, de megállapítottam, hogy én voltam a legjobb fej a csapatból, a többiek -khmer férjek- a keblek taperolásában élték ki magukat. Szóval, tele tervekkel, holnap háznézés és üzletelés - nagy sebességgel indul az új élet. HA NEM OLVASTÁTOK VOLNA, NÉZZÉTEK MEG A TEGNAPI BEJEGYZÉST, FONTOS!

Rossz hír, jó hír...Vége és mégsincs vége. A hónap végén befejezem tevékenységemet a projektnél, a hivatalos indoklás szerint a szakmai munkámat kiválóan végeztem, de "gyarmatosító attitűdöm" miatt nem tudtam jól megszólítani a helyieket. A valódi okokat természetesen ismerem, de nem kívánok lemenni kutyába, ezért megkíméllek titeket a részletektől. A lényeg az, hogy szép ajándékot kaptam, ezt illik megköszönni - így tettem. Természetesen át kell programozni a következő hónapokat, ehhez kellett néhány nap, de kezd formálódni az új projekt. Ne aggódjatok, anyagilag nincs probléma, néhány döntést előbbre kell hozni, ennek előkészítése folyik. Valószínűleg egy darabig utazgatni fogok, azután tavasszal hazamegyek. Ami igazán érdekes ebből a történetből, az éppen a blog szerepe. Tekinthetem-e írói munkásságom részének a blogot? Illojális vagyok-e a munkaadóimhoz, ha a projektet is érintő, esetenként negatív megjegyzéseket teszek? Megtehetem-e egyáltalán, hogy publikusan kritizáljam azokat, akiktől valamilyen formában függök? Budapesti tartózkodásom alatt kiderült, hogy súlyos, a szemléletemet illető vádak fogalmazódtak meg velem kapcsolatban, részben a blog miatt. Például többeknél kivágta a biztosítékot, hogy Porfészeknek nevezem a porfészket. Átnéztem néhány bejegyzést, valóban voltak olyan megjegyzések, amelyek nem igazán kedvesek a kollégákra nézve. Mentségemre szolgál, hogy egyrészt semmilyen rossz szándék nem vezetett a szövegek megírásakor, másrészt korábban senki sem jelezte felém az ilyen irányú problémáit. Szerintem egy ilyen, szükségszerűen szubjektív blog bele kell férjen a projekt irányítóinak és résztvevőinek tűrőképességi tartományába. Úgy tűnik, ez nem egészen van így...