Furcsa, fájdalmas ez a nap - hivatalosan az utolsó, amelyet a projekt keretében töltök. Iszonyúan bosszant, hogy mondvacsinált okok nem hagyták végigcsinálni a munkát. Mindketten sokat veszítünk ezzel: bizonyára nagyképű vagyok, de meggyőződésem, hogy egyedül én értem, mi a valós helyzet és mit kellene tenni. Tudom, hogy ezzel a kijelentéssel minden résztvevő eddigi szimpátiáját elvesztettem, de akkor is így érzem. Ennek az az egyszerű oka, hogy én vagyok az egyetlen, aki érdekmentes ebben az ügyben, az összes többi szereplő a szó legjobb értelmében rá van kattanva a témára, ezért nem tudja kívülről vagy ha úgy tetszik, felülről szemlélni az eseményeket. Erre a tulajdonságomra egyébként egyáltalán nem vagyok büszke, de ez van és ezt lehetett volna jól hasznosítani. Bizonyos értelemben tehát pótolhatatlan vagyok: lesznek bizonyára, akik szimpatikusabban, simulékonyabban dolgoznak, de olyan, akinek helyismerete is, víziója is van és végre is tudja hajtani azt, olyat nehezen fognak találni. Igazi magyar történet ez, nagyvonalúsággal, kisstílűséggel, zseniális, megszállott (szak)emberekkel, sértődésekkel, hiúságokkal, fúrásokkal, feljelentésekkel. Pedig mi minden értelmeset, fontosat, maradandót lehetne alkotni! Igazi nagypálya lehetne ez, a legkomolyabb nemzetközi és helyi partnerekkel, világraszóló eredményekkel - ebben lehetne és kellene megtalálni az igazi hiúságot. Akárhogy is történt, én nagyon sokat kaptam és remélem, valamit adni is tudtam. Nagyon drukkolok a program sikeréért, mert ez nem csak a résztvevőknek, hanem Magyarországnak is komoly dicsőséget hozhatna.