Hogyan privatizálták a lakásokat a szocialista Kampucheában (ez szanszkrit eredetű szó)? Erről írt izgalmas könyvet egy fiatal francia szociológushölgy. Tudni kell, hogy a vörös khmerek bukása után tíz évig (1979-89) - az országot felszabadító avagy megszálló vietnamiak ellenőrzése mellett- Kambodzsát Kampuchea Népköztársaságnak hívták. Phnom Penhet megpróbálták szocialista várossá átalakítani, az utcákat például Marxról, Leninről nevezték el és -ellentétben a vörös khmerekkel- fontosnak tartották növelni a főváros szerepét. A korábban elűzött emberek -már persze, akik életben maradtak- tömegével áramlottak vissza a városba és valahogy el kellett helyezni őket. Az állami adminisztrációban dolgozók "természetesen" előnyben voltak, ők egy minisztériumi kiutalással már költözhettek is új otthonaikba. A korábbi tulajdonosok a legtöbb esetben nem kapták vissza a lakásukat, ők visszavásárolhatták a kéglijüket - ha volt rá pénzük. A többiek egyszerűen igyekeztek elfoglalni minden lehetséges teret, így belakták a kerteket, a tetőket. Érdekes, hogy amikor az állam eladta a lakásokat, viszonylag kevesen vették meg azokat, a többség bérlő akart maradni - a nevetségesen alacsony lakbérekért. Ebben az időben aki ügyes volt és jó kapcsolatokkal rendelkezett, könnyen szerezhetett majdnem ingyen használati jogot a lakásokra és persze később megvehettte azokat, szintén nem nagy összegekért. Ezek a problémák a mai napig rányomják a bélyegüket a főváros életére. Rengeteg jogi vita nem zárult le évtizedek óta illetve sokszor a kilakoltatás a "megoldás". Azért is tartottam érdekesnek a témát, mert arra gondoltam, hogyan történt mindez Magyarországon 1945-ben, a háború után? Meg persze eszembe jutottak a kilencvenes évek is, amikor igen olcsón vehettük meg a lakásainkat. Annyira jó ez nekünk? Persze, nagyot kaszálhatunk, de én ma is szívesen lennék bérlő, feltéve, ha az elfogadható lakbérért elfogadható szolgáltatásokat nyújtana a tulajdonos. Lehetetlen ez?