Purimot ünnepelt a teljes helyi hitközség, azaz három fő: Suzanne, akit kineveztem elnöknek, Sol, egy amerikai fickó meg én. Ennek örömére felfedeztünk egy új éttermet, ahol nem csak jó minőségű kaját, hanem nagyon szép szervírozást is kaptunk. Az amerikai gyerek, egyébként az egyik nagy szálloda dolgozója, saját maga gyártotta le a képen látható Hámán-táskákat. Ahhoz képest, hogy először gyűrkőzött neki a feladatnak, kimondottan jól sikerült a mű. Az ünnep alkalmából Suzanne egy tigrises álarcot hordott, magam a szokásos sárga kipámban pompáztam. Az evés közben odajött az asztalunkhoz egy helyi gyerek és kérdezte, miért hordok sapkát. Mert zsidó vagyok - feleltem neki. Tudod, mi az? - kérdeztem tőle. Nem - így ő. Lehet, hogy ez a te szerencséd - így én. A hétvége másik figyelemre méltó eseménye a hagyományos bábos felvonulás volt. Különböző árvaházak, iskolák, alapítványok hatalmas papírfigurákat gyártanak, állatokat, embereket, isteneket és ezzel végigvonulnak a városon, síppal-dobbal-nádi hegedűvel. A gyerekeket általában hatvan év körüli, idült mosolyú amerikai hölgyek és húsz év körüli, idült mosolyú amerikai fiúk és lányok kísérik. Minden tiszteletem ezeké az embereké, csak jönne le róluk egyszer ez a "most azután jól megmentjük a világot, ha akarja, ha nem"-típusú derű. Tudom, cinikus gyarmatosító disznó vagyok, de valahogy nem csípem ezeket a hivatásos világmegváltókat...

Dani Bangkokba érkezett és nem döntötte el, merre tovább. Mindenféle verzióról tanácskoztunk, végül, nagyon bölcsen, úgy döntött, hogy kedves helyére, valamelyik szigetre utazik, ahol búvárkodni szokott. Vicces, hogy az egész család momentán itt, a térségben üzemel. Méghozzá éppen egy olyan pillanatban, amikor Thaiföldön nagy balhék kezdődnek. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis kimondta, hogy megfosztja vagyona egy részétől a volt kormányfőt. Thaksin amúgy a telekommunikációs szektorban gyűjtötte össze több milliárd dollárra becsült vagyonát. A bíróság szerint ennek nagy része csalárd úton, korrupcióval és adóelkerüléssel került a politikushoz, akit néhány éve puccsal kergettek el az országból azóta többnyire Dubaiban él, de gyakran megfordul Kambodzsában is, ahol -a szomszédokat szivatandó- miniszterelnöki tanácsadói címmel is felruházták. Az utóbbi időben többször megtisztelt minket is látogatásával, itt, Siem Reapban szeret ugyanis golfozni barátjával, Hun Sennel. Uralkodása alatt nagyon odafigyelt arra, hogy gesztusokat tegyen a szegényebb régiók népei irányában, pl. olcsó egészségügyi hozzájárulással tette lehetővé a kórházakban történő ápolást. Hívei, a "piros ingesek" nem felejtették el a jó svádájú, a demagógiát mesterfokon űző politikust és ma is hatalmas kultusza van. Ellenfelei, a "sárga ingesek" viszont egyértelműen negatív figurának tartják, aki politikai kapcsolatait kihasználva lopta össze vagyonát. Az ítélet kihirdetése után tüntetések kezdődtek Bangkokban, úgyhogy Dani bölcsen tette, hogy gyorsan elhúzott...

Ismét rendkívül eredeti ötlettel sikerült meglepnie a közvéleményt és az érdekelteket a kambodzsai kormánynak. Hun Sen miniszterelnök bejelentette, hogy a jövőben az ország legnagyobb magánvállalatainak kötelező jelleggel "patronálniuk" kell a hadsereg egyes egységeit. A hivatalos indoklás szerint ezzel a "szolidaritási" gesztussal jelentősen emelkedni fog a katonatisztek és családjaik anyagi helyzete. A kormányrendelet értelmében a cégek ezentúl mindenféle materiális segítséget, élelmiszert, gyógyszert, munkaeszközöket, állateledelt, vetőmagot, gépjárműveket, lakásokat és irodaházakat kötelesek a "testvéregységek" számára biztosítani. Ez a rendszer kicsiben már eddig is működött, most azonban teljes szépségében bontakozik majd ki. Ehhez hozzájárul az is, hogy az üzleti-katonai pároshoz betársul egy harmadik fél is, méghozzá egy-egy kormányzati szerv "személyében". A kormányzati dokumentum név szerint felsorolja a patronáló vállalatokat, ezek között találhatóak a legnagyobb olajkitermelő és forgalmazó cégek, bankok, telekommunikációs vállalatok, mezőgazdasági kombinátok. A cégek vezetőinek egy része nem tud arról, hogy segíteni akar a katonáknak, mások pedig azt mondják, hogy saját akaratukból vállalják a nemes feladatot. A kormány szóvivője emlékeztetett arra, hogy a javak megosztása régi khmer hagyomány, így semmi rendkívüli nincs abban, hogy felújítják és megerősítik ezt a szép tradíciót...

Április közepén lesz 35 éve, hogy a vörös khmerek bevonultak Phnom Penhbe és megkeződött a rémuralmuk, amely kb. 2 millió kambodzsai legyilkolásával kulminálódott. Ebből az alkalomból számos visszaemlékezés jelenik meg, leginkább külföldön. Az egyik legizgalmasabb dokumentumot Párizsban hozták nyilvánosságra, az akkori francia konzul és a Quai d'Orsay táviratváltásairól van szó. Törtnt, hogy a vörös khmerek megjelenése után számos kambodzsai próbált bejutni a francia nagykövetség területére, politikai menedékjogot remélve. Közöttük volt több herceg valamint a kambodzsai parlament elnöke. Ők nem szívesen látott vendégek voltak, ezért a konzul -ebben az időszakban a legmagasabb rangú francia diplomata a helyszínen- utasítást kért a központtól, mit tegyen. Ez annál is sürgősebbnek mutatkozott, hogy a vörösök követelték a bent lévők listájának kiadását. Párizs utasította a konzult, hogy adja át a listát, ami egyben a magas rangú menekülők halálos ítéletét is jelentette. Ők kénytelenek voltak elfogadni, hogy el kell hagyniuk a nagykövetség épületét, bár sejtették, milyen sors vár rájuk. A parlamenti elnök alig tudott járni, a francia csendőrök vezették a vörösök autójához, maradványait azóta sem találták meg. Párizsban felesége már több, mint tíz éve pert indított a francia állam ellen gyilkosságban való bűnrészesség vádjával. Korábban több francia bíró is megpróbált kibújni az ügy alól, legutóbb azonban egy bíró úgy döntött, jogilag indokolt a pereskedés. A diplomaták és a csendőrök azzal védekeznek, hogy a vörös khmerek mindenképpen elvitték volna a bent lévőket. A feleség természetesen arra hivatkozik, hogy a francia államnak kötelessége lett volna megvédenie a magas rangú kambodzsaiakat, a körülményektől függetlenül. Nagyon izgalmas politikai-jogi-etikai ügy ez, sok év múlva talán ítélet is születik...

Minden nagyon szép, mindennel nagyon meg vagyok elégedve-típusú napot sikerült perfektuálnunk. Először is kiderült, a gyerekek nem bukták el a repjegy-pénzt, a nagy részét vissza fogják kapni. Másodszor, sikerült jegyet kapni Phuketbe, így kényelmesen utazhatnak abba a városba, ahonnan majdan hazarepülnek. A turista-nap első részét az ún. Kambodzsai Kulturális Faluban töltöttük. Ez egy skanzen-féle műintézmény, amelyben bemutatják az ország különböző részeinek jellegzetes épületeit, ruházatait, táncait. Látványos bemutatókat tartanak, "tanulságos" történeteket elmesélve. Közben még íjásztudásunkat is kipróbáltuk, ebben messze Miklós volt a legjobb. A búcsúvacsorát egy olyan helyen költöttük el, ahol tradicionális táncbemutatót is tartanak esténként. Tényleg szépen mozogtak a lányok, különösen a speciális kézmozdulataik nyűgözik le a publikumot. Szóval, igazi barang (=fehér) turistaként viselkedtünk, de ez jól esett, néha belefér egy-egy ilyen nap is...

Beütött a krach: elindultunk a repülőtérre, de nem jutottunk el oda, mert Miklós annyira rosszul lett, hogy meg kellett állnunk a városban. Különös szerencsével pont abba az étterembe szédült be, amelynek jól ismerem a tulajdonosát. Először a földre, majd székekre, végül a tulaj lakásának egyik ágyára feküdt, miközben jókat hányt. Valami csúnya bélfertőzést kapott ki a szerencsétlen fiú, előző nap tintahalat evett, lehet, hogy az volt a bűnös. Néhány órai pihenés után átmentünk a holland orvoshoz, aki rendesen ellátta és mindkettőjüknek adott igazolást, hogy nem voltak utazóképes állapotban. Meglátjuk, a biztosítók meghatódnak-e ettől a papírtól...A lényeg az, hogy most már nincs gáz, nagyjából rendbejött. Most az a feladat, hogy átszervezzék az utazást, sajnos, mára már megtelt a repülőgép, úgyhogy valószínűleg holnap mennek tovább Thaiföldre. Jó volt látni, hogy a nehéz pillanatokban Eszter tudott határozottan dönteni és közben ápolta is a barátját. Este még Eszterrel tettünk egy nagy sétát a városban, benyomtunk egy pizzát, megérdemeltük ezt a kis jutalmat. Közben arról beszélgettünk hosszasan, hogy esetleg ide jönnének élni egy pár hónapra. Nem gondoltam volna, hogy a Porfészek ennyire bejön nekik. Annál is inkább, mert én meg már alig várom, hogy újra Európában lehessek...

80 ezren betegedtek meg tavaly Kambodzsában maláriában, közülük 300-an nem élték túl a betegséget. 2008-ban 50 ezren kapták el a betegséget és 200-an haltak bele. A Parazitológiai Központ igazgatója szerint a látványos emelkedés egyik fő oka a rendkívül erős esőzés volt, a másik oknak pedig a a nehezen megközelíthető vidékeken beindult nagyszabású építkezéseken dolgozó katonák és munkások fertőződését jelölte meg. A tendencia rendkívül aggasztó, annál is inkább, mert 2000 és 2008 között 60-70 százalékkal sikerült csökkenteni a malária terjedését az országban. A hivatalos tervek szerint 2020-ra nem lesz maláriás megbetegedés Kambodzsában. Ide tartozik, hogy a gyerekek sokat problémáztak azon, hogy bevegyék-e a malária-gyógyszert. Budapesten ők is, én is azt a tanácsot kaptuk, hogy csak akkor bontsuk ki a gyógyszeres dobozt, ha érezzük az első szimptómákat. Régebben az utazóknak azt tanácsolták, hogy folyamatosan szedjék a gyógyszert, de a mellékhatások erőssége miatt az utóbbi időben már más terápiát javasolnak. A mi környékünkön egyébként nincs malária, úgy gondolom, hogy Thaiföldön is hasonló a helyzet, legalábbis azokon a turisták által látogatott vidékeken, ahova holnap utaznak.

Vajon mi lesz abból a nagyon okos szemű kisfiúból, aki eljött velünk, az apja hajójával, a tavi kirándulásra? Milyen életesélyei vannak azoknak az apró gyerekeknek, akik úszó lavórból ajánlgatják a kígyókat a turistáknak? A Tonle Sap tavon kirándultunk, megnéztük az úszófalvakat, kicsit beleláttunk az ott élő emberek életébe. Nagyon kemény élet ez, szinte a semmiből kell megteremteniük a kis életüket. A turistákból nem sok pénzt látnak, a hajókázási jogokat éppen a közelmúltban kapta meg egy koreai cég. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a turista odamegy a jegypénztárhoz és annyit kérnek tőle, amennyit nem szégyellnek. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy egy ismerős szállodástól előre tudtuk az igazi árat és a segítségével nagyjából tényleg annyit is fizettünk. Gyönyörűen sütött a nap, a meleget is el lehetett viselni, igazi turista program volt, a legjobb formában. A beszálláskor egy helyi fickó lefotózott bennünket, mire kiszálltunk a képünket egy tányérra applikálva ajánlották megvételre - kár, hogy oda sem néztem, különben bizonyosan megvettem volna az értékes árut. A kirándulás után egy kis városnézés, majd egy jó vacsora egy indiai étteremben. Nem maradhatott el a szokásos soppingolás és a sörözés sem, mindkettőben jelentős sikereket sikerült elérnünk...

Angkor, a Nagy Klasszikus. Sokadszor, most sem fog meg igazán. Vajon miért? Talán, mert egyszer sem vettem a fáradtságot, hogy rendesen utána olvassak. Talán, mert kötelező elájulni, és magam ezt világéletemben utáltam. Talán, mert nem tudok kilépni az európai énemből. Talán, mert nagyon meleg van. Talán, mert a gyerekeket sem fogta meg az egész. De mindebből nem csinálok tragédiát. Ma is sok szép helyen voltunk, olyanokon is, ahol eddig nem jártam. A tuk-tukos mindenhová elvitt, kiválasztottunk néhány különlegesen szép helyszínt és csak azokat néztük meg. A kiváló ebéd után szieszta, majd a szombat esti láz. Ami persze nincs. A tervezett koncertről épp lemaradtunk, maradt a vacsorázás a piacon és a többszöri sörözés. Meg persze egy kis sopping. Közben j beszélgetések, például arról, tudnának-e a fiatalok itt élni? Eszter korábban kijelentette, boldogan jönne ide, ezúttal rezerváltabban nyilatkozott. Egy évre, sok utazásssal, talán igen. Természetesen ebbőé nem lesz semmi, de már az is szórakoztató és tanulságos, ha az ember végiggondolja, milyen racionális érvek alapján költözne egy ilyen helyre. Pár óra alatt megértették, hogy milnden kelleme ellenére is milyen nagy árat kellene fizetniük, ha ide jönnének...

Esküvői vacsorára voltunk hivatalosak egy igen előkelő, de a várostól jó pár kilométerre fekvő étterembe. Ez utóbbi ténynek azért van jelentősége, mert gyalog közelítettük meg az objektumot és a fiatalok lábát egy kissé megviselte a papucs. Előtte ugyanis felkerestük a nagy, népi, "büdös" piacot, hogy ruhákat vegyünk - ez azonban csak este sikerült, egy másik hasonló intézményben. A vendéglő bejáratánál a nem is annyira ifjú pár fogadott a sleppjével, igazán szépen fel voltak öltözve. A hatalmas teremben vagy 50 feldíszített kerek asztal várta a vendégeket. A rendszer úgy működött, hogy addig nem hozzák ki a kaját, amíg az adott asztalnál az összes széket nem foglalják el a vendégek. Nálunk lassan gyülekezett a nép, addig ittuk a söröket, üdítőket, vizeket. Egyszer csak elérkezett a nagy pillanat és kezdtek érkezni a tálak, falatkák előétel gyanánt, majd csirkés-gyömbéres tészta, omlós csirke, rotyogó hal, leves, desszert - mindezt forgó tálról szervírozhattuk magunknak, természetesen pálcikával. Már éppen mentünk volna el, amikor Eszter kérte, hogy maradjunk, mert szerinte esemény lesz. Igy is történt. A menyasszonyt és a vőlegényt szépen egymás mellé állították és néhány métert mozgatták, mialatt a közönség rájuk szórta az előre kiosztott virágszirmokat. Ezután egymás szájába dugdostak szőlőt és banánt, majd ugyanezt tették a szüleikkel is, így köszönvén meg nekik a gondos nevelést. Később a színpadon is beszédet mondott az összes főszereplő, ebből természetesen nem értettünk semmit, de ezért ki lehetett találni. A nap fénypontja a házastársi csók volt, ami sehogy sem akart elcsattanni egymás száján. Később a pár táncolt is néhány lépést - persze főleg a videósok kedvéért. Egyébként egész este műsor ment a színpadon, több énekes és táncos váltotta egymást, a helyiek meg voltak elégedve a kulturális programmal is. Az étkezés végén minden asztalnál elhelyeztek kis, rózsaszín borítékokat, amelyeket a megfelelő tartalommal a kijáratnál kellett egy rózsaszín, szív alakú dobozba bedobni. Cserébe mindenki kapott egy rágógumit...Kisebb akadályok után gyorsan beértünk a városba, ahol letudtuk a soppingolás egy részét, majd egy szerény vacsorával zártuk a napot.

Megjöttek a gyerekek, azaz Eszter és Miklós. Ültem a Pub streeten a Soup of Dragon nevű étterem teraszán, egyszer csak megjelentek, persze meg volt beszélve, de akkor is jópofa volt. Nagyon szép teljesítményt nyújtottak, délután 1-kor indultak Bangkokból és 8 körül már rendeltük a kaját. A jó felkészülésnek hála, csak kicsit vették le őket a határon, úgyhogy nem sikerült elvenni a kedvüket ettől az országtól. Most tettem őket ágyba, szerencsére a házban, ahol lakom, akadt egy üres lakás, ott kényelmesen ellesznek és igazán közel vagyunk egymáshoz. Holnap hatalmas pihenés, majd egy kis lötyögés a városban és irány egy helyi esküvő vendéglői része.

Ma végképp kiderült, hogy már nem vagyok itt...természetesen lelkileg és agyilag...Kaptam egy izgalmas budapesti állásajánlatot és azonnal beindult a fantáziám. Természetesen pontosan tudom, hogy még csak az első lépést tettem meg és nagyon könnyen lehet, hogy ebből a történetből nem lesz semmi. De olyan jó volt tervezgetni, elgondolni az új feladatot, számolgatni a finanszírozási lehetőségeket, elképzelni a promóciós kampányt, stb. Amúgy egyébként már néhány napja dolgozom a lehetséges otthoni projekteken, számos ismerősömet molesztálom különböző ideákkal, már jött néhány válasz is. Közben azért itt sem álltam le, délelőtt meglátogattam az Angkor Hivatalban a kulturális főnénit, de minden javaslatomra csak legyintett, hogy aszongya "ebben az országban nem lehet semmi értelmeset csinálni a kultúrában, itt csak a politika számít...". Mondja ezt az a hölgy, aki kimagaslóan a legértelmesebb és a legműveltebb azok közül, akikkel itt találkoztam. Azt is kérdeztem tőle, hol lehet értelmiségiekkel találkozni ebben a városban, erre csak legyintett egy hatalmasat...Ha jól belegondolok, összesen egy darab olyan emberrel beszélgettem itt, akinek van valamilyen elképzelése az ország jövőjéről. Ez az igazi tragédiája Kambodzsának...

Ez a bejegyzés bátyám, a szakma nagydoktorának a tiszteletére íródott.

A kambodzsai kormány 5 millió dollárt kér partnereitől arra, hogy elvégezhessék az első mezőgazdasági összeírást. Momentán senkinek sincs fogalma az országban az alapvető adatokról, így például a farmerek számáról, a földek nagyságáról és a különböző termények mennyiségéről. Ennek megfelelően tervezhető és finanszírozható a (mező)gazdaság...A japán nagykövet azonnal jelezte, hogy Tokió támogatni fogja az ország fejlesztéséhez nélkülözhetetlen adatolás finanszírozását. A tervek szerint hamarosan a gazdaság egészére vonatkozó felmérések is készülnek, a pilot project már a jövő hónapban beindul. Kambodzsában egyébként legutóbb 2008-ban tartottak népszámlálást, az eredmények szerint a lakosság száma 13,4 millió. Figyelemre méltó, hogy 1998-ban ez a szám 11,4 millió volt: szembeszökő, hogy milyen gyors a népszaporulat és milyen fiatal népességről beszélhetünk. Mindez azt jelenti, hogy belátható időn belül megteremtődnek egy komoly, megbízható adatokra támaszkodó nemzeti fejlesztési terv kidolgozásának alapfeltételei.Ebben nyilvánvalóan meghatározó szerepe lesz a nemzetközi fejlesztési és pénzügyi intézményeknek, már csak azért is, mert a legjobb helyi fiatal agyak ezeknél a szervezeteknél dolgoznak...

Eszembe jutott, hogy először élek "látható kisebbségiként" egy országban. Ennek egyébként leginkább az előnyeit élvezem, mindenhol kiemelt udvariassággal üdvözölnek, a hivatalban előre engednek, a szolgáltatók lesik a kívánságaimat. Bár épp ma esett meg velem életemben először, hogy egy étteremből kirúgtak, mivel a fizetés után is beszélgettünk még a teraszon...Eddig semmiféle negatív visszajelzést nem kaptam, ahogyan arról már korábban értekeztem, soha ennyien nem mosolyogtak még rám önzetlenül. Soha egy pillanatig sem volt félelemérzetem, pedig mostanában egy kimondottan antipatikus környéken lakom. Szóval, errefelé jó barangnak, azaz fehér embernek lenni, ez csak előnyökkel jár. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem sikerült közelkerülnöm a helyiekhez. Ez iszonyúan bosszant és nem adom fel, hogy egyszer megtalálom a kulcsot...

Más: az Egészségügyi Minisztérium végre hivatalosan is elismerte, hogy kolerajárvány pusztít az országban, eddig 128 esetről van hivatalos tudomása a hatóságoknak, közülük egy beteg meghalt. Természetesen továbbra is folyik a szakmai vita a prevencióról, az információról és a kezelésről, de a lényeg, hogy megszűnt a hivatalos hazudozás. Ez is valami...

Na, ide is megérkezett a kretén Valentin/Bálint-nap, ráadásul most ünepeljük a kínai holdújévet is, úgyhogy csúcsra van járatva a kulturális kínálat. Legalábbis elvileg...Ami a holdújévet illeti, szól a zene a templomokból meg egyes éttermekben spéci menüt kínálnak, ennyi. Ami a másik eseményt illeti, tombol a virágláz, ifjú khmer barátom ragaszkodott hozzá, hogy eszétikailag ellenőrizzem le 5 dolláros virágkosarát, amelyet annak a hölgynek adott, aki előző nap kirúgta...A virág szép volt, a nő mísz...A helyi zenekar - a Cambojam- az alkalomhoz illő koncertet adott az elegáns FCC klubban, kár, hogy csak néhány néző ténfergett a fotelekben. A legizgalmasabbnak tűnő ajánlatot egy kicsi, exkluzív szálloda prezentálta, itt 55 dollárért élő zene -hegedűsök- mellett ehették a lazacot és az osztrigát a vendégek. Az egyik kocsmában ellen-Valentin-bulit szerveztek, hogy ez mit jelent, talán mostanában derül ki. Igazán az az izgalmas, hogy mennyire tud ellenállni a hagyományos khmer kultúra a globalizált, trendi tendenciáknak. A könnyűzenében még nem adták fel a harcot, momentán a nyálas, érzelmes dalok mennek minden mennyiségben. Film- és színházművészetről nem beszélhetünk, a kortárs képzőművészet hihetetlenül alacsony színvonalú, még leginkább a táncosok próbálnak valamit mutatni. éppen a napokban rendeznek a fővárosban kortárs táncfesztivált, amelynek során megpróbálják a kortárs könnyűzenét és a klasszikus táncot valahogy összehozni. Jó lett volna megnézni az előadásokat, de 30 fok felett nehezebben tudok megmozdulni...

A pincérlány 21 éves és mindig mosolyog. Akkor is, ha csak vizet kérek tőle. A mexikói étteremben dolgozik, ahol egészen tűrhető a tapas és kiváló a sör (helyi gyártmány). Legutóbb megtisztelt azzal, hogy elbeszélgetett egy kicsit velem. A szokásos kérdések (honnan jövök, hol dolgozom, hol lakom) után jól esett neki saját magáról is mesélnie. Szegény családból származik, ezért a tanulmányait a keresetéből kell előteremtenie. Businesst tanul az egyik magánegyetemen, ahol évi 1600 dollár a tandíj. Ez itt komoly pénz, napi 12 órás munkával tudja ezt megkeresni illetve megspórolni. Kérdeztem, hogyan telik a pihenőnapja? - Leginkább egy jó nagy alvással - válaszolta. Abban reménykedik, hogy ha elvégzi az egyetemet, akkor lesz egy jól fizető, biztos állása, családalapításra csak ezután gondolhat. - És tudja, mi az igazi álmom? Hogy ha gazdag leszek, akkor adhatok majd pénzt a hozzám hasonló szegény fiataloknak arra, hogy ők is tanuljanak. Sokan megengedhetnék maguknak, hogy évente legalább egy fiatalt befizessenek az egyetemre, de nagyon kevesek teszik ezt meg. Lehet, hogy a gyarmatosító lelkem hagyott el egy pillanatra, de nagyon elszégyelltem magam...Ebből az állapotból csak az rángatott ki, hogy végre láttam egy kis erőszakot is ebben a nagyon békés országban. A legbanálisabb dologról volt szó: két tuk-tukos összeverekedett valamilyen piszlicsáré ügyön. Egyiknek sem történt semmi baja, bárhol a világon elhagyják a helyszínt a bunyózók és ennyi. Ami érdekessé tette az ügyet, az az, hogy pillanatokon belül 3-4 rendőr jelent meg, hosszasan kihallgatták a szereplőket, majd távoztak. Hát, ezek a nagy bűnügyek itt, Kambóban...

Most akkor van kolerajárvány vagy nincs? Rendkívül hülyén hangzik ez a kérdés, a valóságban azonban az orvosok és a politikusok különböző nyilatkozataikban erősítik vagy cáfolják a tényeket. Sőt, többen még a tényeket sem veszik tényeknek...Nagy a tétje az ügynek: ha ugyanis hivatalosan be kell jelenetni, hogy járvány van az országban, akkor egy csomó turista azonnal elutazik, mások visszamondják a lefoglalt utazást, ez óriási erkölcsi és anyagi kárt jelentene. A tények: novembertól januárig 65 gyereknél diagnosztizáltak kolerát, ezen a héten pedig összesen 22 új betegen állapították meg a betegséget. Nem így gondolja az Egészségügyi Minisztérium egyik vezetője, aki szerint nincs kolera az országban, bár "az orvosoknak joguk van azt mondani, amit akarnak". Bonyolítja a helyzetet az Egészségügyi Világszervezet szakértője, aki elismeri ugyan a kolera létét, de hangsúlyozza, hogy annak batériumai a betegség kezdeti szakaszában nagyon hasonlatosak a a száraz évszakban gyakori hasmenés szimptómáihoz. Szerinte a kezdeti kezelés mindkét esetben azonos vagy hasonló. A legnagyobb itteni gyerekkórház egyik orvosa viszont azt állítja, hogy ez egy épületes marhaság, hiszen a hasmenést vírus, a kolerát baktérium okozza, tehát egészen máshogy kell kezelni a betegségeket. Nem lévén szakértő, kicsit furcsának, sőt felháborítónak gondolom, hogy a beteg gyerekek ürügyén ilyen alpári "szakmai" viták folynak. Sokkal fontosabbnak tartom a gyerekkórház svájci főnökének a gondolatát, amelynek értelmében nagy erőkkel kellene felvilágosító kampányokat szervezni az érintett térségekben. De hát akkor mi lesz a turistákkal?

A Nemzetközi Múzeumi Tanács (ICOM) a héten közzétette a kambodzsai mátárgyakat tartalmazó ún. "vörös listáját". A dokumentumban felsorolják azokat az antik tárgyfajtákat és tárgyakat, amelyeket a legnagyobb eséllyel lopnak és forgalmaznak az illegális csatornákon keresztül. Ide tartoznak a legszentebb kegytárgyaktól kezdve a mindennapi eszközökig mindazok az objektumok, amelyek az ország kulturális örökségét képezik. A Nemzeti Múzeum igazgatója emlékeztetett arra, hogy az országban gyakori az illegális ásatás és nagyban folyik a műkincsek engedély nélküli kivitele. A listát eljuttatják az örökségvédelmi hatóságokhoz, a helyi önkormányzatokhoz és a vámőrséghez. Számos esetben megtörtént, hogy a beruházók -például az útépítők- figyelmen kívül hagyták az értékes régészeti leleteket, amelyek így elpusztultak. Nagyon jelentős kincsek találhatóak külföldi múzeumokban és magángyűjteményekben, ezek története gyakran igen viharos. A khmer szakértők abban reménykednek, hogy ezek egy része, amelyekről bebizonyítható, hogy ellopták őket, visszakerülhetnek a hazai közgyűjteményekbe. A lista a remények szerint segíthet abban is, hogy a külföldi vevők a jövőben körültekintőbben fogják ellenőrizni a felajánlott műtárgyak eredetiségét.

Zárt borítékban adta át a kambodzsai kormány képviselője a mobiltelefon tarifáinak emelését elrendelő ukázt a szolgáltatóknak. Hétfőn berendelték valamennyi mobiltelefon-szolgáltató társaság vezetőjét a Phnom Penh-i Posta- és Telekommunikációs Minisztériumba, ahol büntetés terhe mellett kötelezték őket a díjemelésre. Az ügy előzménye az, hogy az ország vezetése úgy gondolta, hogy a 9 szolgáltató versenye nagyon alacsonyra vitte le az árakat és ez így nem mehet tovább. Ezért tavaly decemberben a kormány áremelésre kötelezte a társaságokat, amelyek ezt nem hajtották végre. Igy a kormánynak nem volt más "választása", minthogy egy héttel ezelőtt kiadott rendeletében kötelezte a cégeket az áremelésre, azzal a megszorítással, hogy amennyiben nem tesznek eleget az új szabályozásnak, akkor először három hónapra felfüggesztik tevékenységüket és ha utána sem változtatnak, úgy egyszerűen visszavonják a működési engedélyüket. Két nagy szolgáltató már tegnap eleget tett a kormány követelésének és árat emelt. A politika brutális beavatkozása azonnali változásokat hozott a hirdetési piacon is. A 10 legnagyobb hirdető közül 7 tartozott a mobiltelefóniai szektorba. Míg korábban ezek a cégek elsősorban az árra fókuszáltak, addig az új helyzetben inkább a különböző szolgáltatásokra, így például a mobilinternetre vagy a kedvező nemzetközi tarifákra helyezték a hangsúlyt. Néhány hét alatt a mobilvállalatok hirdetési kiadásai 10 százalékkal estek vissza a bizonytalan versenyállapotok következtében. Kambodzsa 14 milliós lakosságából 5 millióan rendelkeznek mobiltelefonnal és a szektor hatalmas sebességgel fejlődik. Kérdés, hogy az errefelé nem szokatlan politikai beavatkozás milyen kihatással lesz az iparág fejlődésére.

Kambodzsa legfontosabb európai támogatója, Franciaország is egyre kritikusabban figyeli a belpolitikai fejleményeket, különös tekintettel az ellenzéki vezetők és civil társadalom egyes képviselői ellen irányuló akciókat. A párizsi parlament francia-kambodzsai baráti csoportja vezetője a napokban kérdést tett fel erről a külügyminiszternek, nyugtalanságát fejezve ki a három kambodzsai ellenzéki képviselő mentelmi jogának megvonása miatt. A képviselő asszony emlékeztetett arra, hogy az ázsiai országok közül Kambodzsa kapja a legnagyobb fejlesztési segélyt Franciaországtól és ennek a pénznek az egyik célja éppen a demokratizálódás erősítése. A kérdésre válaszoló államtitkár elmondta, hogy a francia kormány az elmúlt hetekben többször is jelezte aggodalmát az események miatt, világossá téve, hogy Párizs számára elfogadhatalan a megfélemlítés a politikában. A francia politikus hangsúlyozta, hogy országa Phnom Penh-i nagykövetsége, az EU tagállamokkal közösen minden alkalmat megragad, hogy felhívja a kambodzsai hatóságok figyelmét a demokratikus játékszabályok betartására. Az államtitkár közölte, hogy Bernard Kouchner külügyminiszter hamarosan Kambodzsába látogat, hogy tárgyaljon a két ország közötti gazdaági kapcsolatokról. Ez utóbbi mondat burkolt fenyegetésként is értelmezhető, vagyis Párizs a demokratikus játékszabályok betartásához fogja kötni az újabb pénzek folyósítását. Közben a kormányzat nagy erőfeszítéseket tesz, hogy másfelé fordítsa a lakosság figyelmét. A miniszterelnök és felesége a napokban felvették a katonai egyenruhájukat és a vitatott határmenti -egyébként a világörökségi listán is szereplő- szentély mellett harcias beszédben álltak ki a terület kambodzsai fennhatósága mellett. A másik izgalmas probléma pedig az, hogy betartja-e korábbi ígéretét Hun Sen és leszokik-e a dohányzásról? A kormányfő tíz éve, egyik gyermekének esküvőjén azt ígérte, hogy első unokájának megszületésekor abbahagyja a cigizést. Most nyilvánosan elismerte, hogy ezt az ígéretét nem sikerült betartania, de hamarosan újabb kísérletet tesz a nikotinmánia kilövésére. Mindenesetre, valamennyi újság jó hosszasan foglalkozott ezzel a topikkal...

Na, ma megint gyarmatosítóst játszottam, azaz, vernisszázson voltam az Hotel de la Paix-ban. Jó chilei vörösborral kínáltak, ettől melehetősen berúgtam. Számos embert barátságosan köszöntöttem, legtöbbjüknek fogalma sem volt arról, ki vagyok. Jól elvoltunk. Ismét sikerült egy nagyon gyenge művészt prezentálni, egyetlen előnye, hogy hazai. Találkoztam néhány régi ismerőssel, elsősorban zenészekkel. Előtte felfedezni indultam a környéket, főleg a piacra koncentráltam. Ez egy nagy és jó büdös piac, mindent lehet kapni, csak sok türelem kell hozzá. Néhány fotót is gyártottam, ezek a picasán láthatóak. Találtam egy jópofa házat is, lehet, hogy a jövő hónapban kiveszem. Látszólag érdektelenek, valójában nagyon izgalmasak ezek a turistaknt megélt napok. Nagyon sokat sétálok és biciklizem, mindenkivel fecsegek, megállok megnézni az apró, napi eseményeket, kezdem megismerni a várost. Erre korábban is lett volna időm, de valahogy mégis másképpen történtek a dolgok. Estefelé például hosszasan bambultam egy röplabdagrundot. Ez azt jeleti, hogy a város szívében, a folyó partján, egy üres telken kialakítottak 3-4 röplabda-pályát és ott a helyi fiatalok pénzre menő meccseket vívnak egymással. Néhány nagyon ügyes gyereket is láttam. Egyébként itt a röpi nagyon népszerű, a helyi csapat az ország legjobbja. Már régóta szerettem volna megnézni a mérkőzéseiket, de eddig még senki sem tudta megmondani, mikor és hol játszanak.

Ha Vietnamban és Thaiföldön gyönyörű virágokat termelnek, akkor miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni Kambodzsában? Egy gazdag német üzletember Fülöp-szigetekről származó felesége tette fel magának ezt a kérdést és néhány évi előkészítő munkával létrehozta az első profi virágkertészetet egy nemzeti park környékén, két órára Phnom Penhtől. Az egyébként az elhunyt férj gépipari cégét is vezető hölgy maga mellé vett két helyi profi kertészt és így született meg az Olivier's Garden, amely a családi cica után kapta a nevét. A szakemberek Japán és Bali kertjeiből vették át a legjobb megoldásokat, de természetesen nagy súlyt helyzetek a helyi specialitások termesztésére is, az egyiket a "megcsalatás fájának" nevezik. A munkát segíti, hogy jelenleg 20 helyi fiatalt képeznek ki a virágok ápolására. A virágokat elsősorban Thaiföldön értékesítik, de már szállítanak az európai piacra is, elsősorban Hollandiába. A tulajdonos szerint a legnagyobb problémát a különböző engedélyek beszerzése okozta - a kereskedelmi minisztériumban sokáig nem is értették, miről is van szó, korábban senki sem kért engedélyt virágtermelésre. A másfél éve működő kertészet eddogi üzleti sikerei erős politikai üzenetet is hordoznak, amennyiben bebizonyosodott, hogy a kambodzsai virágok legalább ugyanolyan szépek, mint a szomszédos országokból érkező társaik...

Koncentrált támadás indult a szabad, cenzúramentes internetezés ellen Kambodzsában. A kormány rendeletileg kívánja bevezetni az egycsatornás információáramlást az országban. Ez azt jelentené, hogy az eddigi három -köztük kettő magántulajonban lévő- úgynevezett internet-összekapcsolási pont (IXP) helyett a jövőben csak csak egy, az állami telekommunikációs cég, a Telecom Cambodia által üzemeltetett csatorna működne. Az illetékes miniszérium még nem szabott határidőt a végrehajtásra, de az egyik IXP igazgatója szerint ebben az évben meg akarják csinálni a változtatást. Az ügyet hangulatilag már hetek óta készítik elő. Először egy helyi művész weboldaláról vettek le egy képet, amelyen egy félpucér nő vörös khmer egyenruhában feszített. A napokban pedig a Társadalmi Erkölcsjavítás Nemzeti Bizottsága (igen, tényleg van ilyen és így hívják, angolul National Committee for Up-holding Social Morality) legutóbbi ülésén felmerült, hogy "nem lehet tovább tűrni a kambodzsai nők méltóságának sárba tiprását" azaz az erotikusnak ítélt fotók internetes tálalását. A Kambodzsai Emberi Jogok Központjának vezetője szerint ez a rendszer nagyban hasonlítani fog a Kínában működtetett cenzúrázásra.Szakértők szerint az új rendszer nagyon sokat fog ártani az ország egyébként gyorsan fejlődő IT szektorának és sok millió dolláros veszteséget okoz majd a gazdaságnak. Ráadásul az állami vállalatok a hét végén és az ünnepeken nem dolgoznak, úgyhogy ha akkor történik valamilyen technikai malőr, szolgáltatás nélkül maradhat az egész ország...

Megérkezett a közösségi program vezetője A., és barátnője, E. Baromi lelkesek, tényleg akarnak tenni valamit a Koh-Ker-i lakosságért, még akkor is, ha a legrosszabb véleménnyel vannak róluk. A. szerint ez a társaság teljesen apatikus, nagyon kevesen vannak közöttük, akik szeretnének a sorsukon javítani. Mégis meg kell próbálni a lehetetlent, ezért azután lesz mezőgazdasági szaktanácsadás, iskolai könyvtárbővítés, gyerekek utaztatása Angkorba, biovécé-telepítés, közösségi házépítés. Különösen izgalmas E. helyzete, aki rövid ideje ismeri a barátját és ennek ellenére bevállalta, hogy leköltözik egy ázsiai faluba. Nagyon irigylem őket a lelkesedésükért, a meggyőződésükért, a hitükért. Biztos vagyok abban, hogy sikerül a céljaiknak legalább egy részét elérni. Időnként eltűnődöm, honnan ez a mélységes tenniakarás? Hiszen mindeketten jól képzett szakemberek, tudnak nyelveket, jó állásuk volt Budapesten - és mégis eljöttek ide, persze részben kalandvágyból. Nagyon jó tudni és látni, hogy léteznek ilyen emberek, akik egyrészt akarnak segíteni, másrészt pontosan látják a feladat nehézségeit. Az persze külön téma, hogy egy kulturális örökségi projektnek szüksége van közösségi fejezetre is? Az ideológia az, hogy a falusiakkal együtt kell megtervezni a település jövőjét, különös teintettel a várható turistaáradatra. Nagyon szkeptikus vagyok ezzel az egész közösségi történettel kapcsolatban, de nagyon kívánom, hogy sikerüljön nekik...

Eszterék nagy készülődésben vannak, már blogot is nyitottak - két hét múlva érkeznek Thaiföldre, azután ide. Nagyon aranyosan izgulnak mindenen, majd meglátják, hogy nagyrészt feleslegesen tették. Sajnos, ugyanakkor úgy néz ki, Dani nem jön, magánéleti balhék miatt. De bízom abban, hogy akár egyedül is elutazik. Most, hogy már megvannak a gyerekek utazási dátumai, én is szervezhetem a kiruccanásokat. Meglátogattam a laoszi légitársaságot, ahol biztosítottak arról, hogy náluk olcsóbban kapom meg a jegyet, mint az interneten - csak amikor be akarták ezt bizonyítani, lerobbant a rendszer. Irtam egy ismerős ismerősének Szingapúrba, hogy mikor van otthon, oda feltétlenül elmegyek, nagyon izgat. A bizonyára csodálatos tájak szerényebben érdekelnek, a nyüzsgő nagyvárosok annál jobban. Közben munkafronton is enyhe mozgás tapasztalható: ma például két ajánlatot is kaptam üzletbe való beszállásra. Az egyik nagyon érdekes, egy itt eddig nem létező pavilonos motel lenne, a másik egy kicsit karitatív történet, csirkefarmok, különböző sérült emberek dolgoztatásával. Halványan felsejlik egy magyar munkalehetőség is, a jövő héten megtudom az alapkondíciókat. A saját tervek is futnak, holnap lett volna találkozóm egy kulturális főasszonnyal, de pont a javasolt randevú időpontjában érkezik az a kolléga, aki barátnőjével egyetemben egy évre falura költözik. Nagyon kíváncsi vagyok, kibírják-e...

Hat német, két ausztrál, egy amerikai és egy magyar adott ki magából meglehetősen artikuláltan hangokat, miközben különböző furcsa mozgásokat végeztek. Valaki elkezdte, valamilyen hang jött ki a torkán, az ehhez adekvát mozgással és egyenként csatlakozott hozzá a kompánia többi tagja, így a végén nagyon szórakoztató összműködés alakult ki. Mindez a Béke Kávézó nevű alteres venéglátóipari egység emeleti termében történt, közös éneklés címszó alatt, bemelegítés gyanánt. A résztvevők jelentős része önkéntes, árvaházakban és utcagyerekekkel dolgoznak. Különböző nótákat énekeltünk eőször egyszerre, azután kánonban. Az egyik német hölgy hozott egy elektromos szintetizátort is, de ezt senki sem tudta kezelni. Nem úgy Jenna, az amerikai nő, aki hipp-hopp előkapta utazó gitárját és lekísérte a dalokat. A végén felajánlotta, hogy rövid koncerttel ajándékozza meg a csapatot, ezt el kellett fogadni, bár úgy láttam, a fiatal német lányok nem lelkesek. Mindegy, meghallgattuk Jenna átszellemült énekét, a végén természetesen vastapsot kapott. Jó volt látni ennyi helyes, elkötelezett, a világ bajain segíteni akaró, ámde sajnos csúnya embert átni egy rakáson. Szívesen elmennék a jövő heti szeánszra is, az az egy problémám van, hogy nem tudok már énekelni...Fiatal koromban még egész jó voltam, de mostanában már iszonyú hamisan kornyikálok...

Az első nap az új lakásban. Nagy élmény. Egyszerűen azért, mert itthon érzem magam. Pedig ez egy kis lyuk a nagy házhoz képest. Meg amúgy is. Van benne egy hálószoba meg egy amerikai konyhás szalon. Meg egy idióta fürdőszoba. A nappali valamikor egy nagy terasz volt, de a tulaj beépíttette. Emiatt nincs most terasz, ez nagyon hiányzik. Szerencsére az ablak nagy, elég jó kilátással, úgyhogy kiválóan megleszek, bár a szúnyogok jókat fognak szurkálni. A házat egy francia vállalkozó építtette, van még benne öt lakás. Nagyon rendes, európai minőséget tudott itt előállítani, ez nagyon nagy szó. És nemcsak a burkolatok, a szigetelés, stb. jók, hanem a bútorok is. Semmi különös, semmi rendkívüli, csak ízlés és minőség. Nagyon közhelyes leszek, de ez egy különlegesen civilizált sziget, ahova jó hazajönni a kosz és a por után. Ezért is tudtam rögtön, ahogy beléptem, hogy az adott körülmények között ezt a helyet kell választanom. Nálam ez igen megbízhatóan működik: azonnal tudom, hogy jó-e nekem az adott kégli vagy nem. A Kossuth téri lakást az első pillanattól itáltam, mégis lehúztam benne több, mit húsz évet. Igaz, hogy ott a környéket és a házat imádtam. A párizsi szolgálati lakást is rühelltem, pedig rajtam kívül mindenki másnak tetszett...Szóval, jó lesz itt, de azért lassan eljön az ideje, hogy a sját lakásomban lakjak...

Háború talán nem lesz, de pénteken megint lövöldözés tört ki a kambodzsai-thai határon, egy thai katona meghalt. Szeptember óta nyolc kambodzsait lőttek le a határkörzetben, elsősorban a mindkét ország által megszerezni óhajtott, jelenleg kambodzsai fennhatóságú világörökségi helyszín, Preah Vihear szentély térségében. Érdekes, hogy ezek a viszonylag rendszeres fegyveres összecsapások nem váltanak ki különös izgalmat a helyiek körében, ők ezt mintegy rutinszerűen nyugtázzák. Nem így a politikusok, akik nagyon harciasan reagálnak az eseményekre. A militarizálódás egyik apró, de szignifikáns jele, hogy Norodom Sihamoni király ötcsillagos tábornokká léptette elő az ország legfőbb politikai vezetőit, a miniszterelnököt, a szenátus és a képviselőház elnökét, néhány tartományi vezető pedig megkapta a negyedik csillagot a vállapjára. Nem véletlen, hogy amikor meglátogattam Siem Reap tartomány kormányzóját, a tárgyalóból bevonszolt a dolgozószobájába, ahol a falon hatalmas fotó örökítette meg a fehér egyenruhás politikust. Szóval, a kambodzsai-thai kapcsolatok továbbra is feszültek, ezt tetézi a thai ex-kormányfő kimondottan provokatív kambodzsai szereplése és szerepeltetése. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne mostanában közös kulturális programokat, fesztiválokat rendezni, talán a két ország lakói rájönnének arra, mennyivel értelmesebb együtt énekelni, mint egymásra lövöldözni...