Megérkezett a közösségi program vezetője A., és barátnője, E. Baromi lelkesek, tényleg akarnak tenni valamit a Koh-Ker-i lakosságért, még akkor is, ha a legrosszabb véleménnyel vannak róluk. A. szerint ez a társaság teljesen apatikus, nagyon kevesen vannak közöttük, akik szeretnének a sorsukon javítani. Mégis meg kell próbálni a lehetetlent, ezért azután lesz mezőgazdasági szaktanácsadás, iskolai könyvtárbővítés, gyerekek utaztatása Angkorba, biovécé-telepítés, közösségi házépítés. Különösen izgalmas E. helyzete, aki rövid ideje ismeri a barátját és ennek ellenére bevállalta, hogy leköltözik egy ázsiai faluba. Nagyon irigylem őket a lelkesedésükért, a meggyőződésükért, a hitükért. Biztos vagyok abban, hogy sikerül a céljaiknak legalább egy részét elérni. Időnként eltűnődöm, honnan ez a mélységes tenniakarás? Hiszen mindeketten jól képzett szakemberek, tudnak nyelveket, jó állásuk volt Budapesten - és mégis eljöttek ide, persze részben kalandvágyból. Nagyon jó tudni és látni, hogy léteznek ilyen emberek, akik egyrészt akarnak segíteni, másrészt pontosan látják a feladat nehézségeit. Az persze külön téma, hogy egy kulturális örökségi projektnek szüksége van közösségi fejezetre is? Az ideológia az, hogy a falusiakkal együtt kell megtervezni a település jövőjét, különös teintettel a várható turistaáradatra. Nagyon szkeptikus vagyok ezzel az egész közösségi történettel kapcsolatban, de nagyon kívánom, hogy sikerüljön nekik...