Purimot ünnepelt a teljes helyi hitközség, azaz három fő: Suzanne, akit kineveztem elnöknek, Sol, egy amerikai fickó meg én. Ennek örömére felfedeztünk egy új éttermet, ahol nem csak jó minőségű kaját, hanem nagyon szép szervírozást is kaptunk. Az amerikai gyerek, egyébként az egyik nagy szálloda dolgozója, saját maga gyártotta le a képen látható Hámán-táskákat. Ahhoz képest, hogy először gyűrkőzött neki a feladatnak, kimondottan jól sikerült a mű. Az ünnep alkalmából Suzanne egy tigrises álarcot hordott, magam a szokásos sárga kipámban pompáztam. Az evés közben odajött az asztalunkhoz egy helyi gyerek és kérdezte, miért hordok sapkát. Mert zsidó vagyok - feleltem neki. Tudod, mi az? - kérdeztem tőle. Nem - így ő. Lehet, hogy ez a te szerencséd - így én. A hétvége másik figyelemre méltó eseménye a hagyományos bábos felvonulás volt. Különböző árvaházak, iskolák, alapítványok hatalmas papírfigurákat gyártanak, állatokat, embereket, isteneket és ezzel végigvonulnak a városon, síppal-dobbal-nádi hegedűvel. A gyerekeket általában hatvan év körüli, idült mosolyú amerikai hölgyek és húsz év körüli, idült mosolyú amerikai fiúk és lányok kísérik. Minden tiszteletem ezeké az embereké, csak jönne le róluk egyszer ez a "most azután jól megmentjük a világot, ha akarja, ha nem"-típusú derű. Tudom, cinikus gyarmatosító disznó vagyok, de valahogy nem csípem ezeket a hivatásos világmegváltókat...