Egy francia régésznél ebédeltem. A nagyon tágas, nagyon szellős, nagy szép kewrtben fekvő házban a legnagyobb meglepetésemre három nő fogadott, ők valamennyien E. kiszolgálására szerződtek. Egyikük főz, a másikuk a nagy házat, a harmadik a kis házat tartja rendben. Igen szellemesen kolonialista úrnak tituláltam a vendéglátót, aki kissé indignálódva azt felelte, hogy ő három embernek munkát ad, tisztességes fizetésért. A hölgyeket egyébként többnyire valamilyen nyomorúságos helyen szedte össze és hosszú évek alatt mindenfélére megtanította őket. Ha kell, segít nekik elintézni a hivatalos ügyeiket, ha kell, kórházba viszi őket, akár a fővárosba is. Szóval, az egész úgy fest, mint egy nagy család. E. egyébként mindenkivel ilyen, nekem is nagyon sokat segített és segít a lakáskeresésben. Ebéd után felpattantunk a motorjára és körülnéztünk a környéken, egy-két házba be is mentünk. Viszonylag idős kora -idén lesz 50 éves- ellenére ő az egyébként jóval fiatalabb átlagéletkorú társaság középpontja. Nagy szívfájdalma, hogy imádott kislánya Franciaországban él és évente csak négyszer láthatja. Korábban szó volt arról, hogy ő lesz a mi projektünk egyik régészeti tanácsadója, de ez terv lekerült a napirendről. Ő az, aki mindenféle helyi ügyben is sokat nyüzsög, így például vett egy kis földet is, hogy a helyiekkel együtt műveljék meg. Ismét rá kellett döbbennem egy egyébként evidens dologra: ő rengeteget ad, ezért rengeteget is kap. Igazán benne él a helyiek világában, természetesen kiválóan beszéli a khmer nyelvet, odafigyel a város minden rezdülésére. Mindezt lazán, jópofán, vagányul. Nem lehet és nem is kell őt majmolni, de ismét feketén-fehéren kiderült: előbb adni kell...