Séta közben azon tűnődtem, valóban a világ egyik legszegényebb országában élek-e? Az adatok egyértelműen ezt bizonyítják, épp most olvastam, hogy Kambodzsa még hat helyet csúszott valamelyik jóléti országrangsorban és valahol a 160. hely környékén tanyázik. Ugyanakkor ebben a városban -amely nagyon különbözik az ország többi településétől, hiszen itt évi 2 millió turista fordul meg- például nem luxus a kismotor vagy robogó, szinte mindenki ezzel közlekedik. Nagyon vicces -meg veszélyes- amikor 4-5 tagú családok utaznak egy gépen. Az utcai éttermek is folyamatosan tele vannak, egymás mellett sorakoznak a mobiltelefon-boltok, minenhonnan üvöltenek a tévéek, erre a pénzt valahogy sokan előteremtik, a nyomortelepeken is. Ezekbe szinte mindenhol beleütközik a sétáló, például a folyóparton. Egy nagyon szép házat azért nem vettem ki, mert egy hatalmas putrisor mellett és egy szeméttelepen át vezet az út. A kerítésen túl egészen más világ fogad, de amíg az ember eljut odáig...Este kellemes meglepetésben volt részem. Janó éttermében megismerkedtem egy magyar párral. Zsuzsa és Tibor üzleti ügyben jöttek ide és rögtön behozták a nosztalgiát is. Kiderül ugyanis, hogy egészen a thai határig a csomagjukban lapult egy adag zserbó, de ott elajándékozták a koldusgyerekeknek. Ez igen szép emberi gesztus, de azóta is vérzik a szivem az elvesztett sütiért. Az egyetlen vigasz, hogy sajtos rudat is hoztak, abban reménykedem, nem rohadt meg...