A mai nagy kirándulás azzal kezdődött, hogy elmentünk az autóval Zsuzsa panziójába, amelynek a tetejéről pompás kilátás nyílik egy krokodilfarmra. A hüllők békésen horkoltak az udvaron, Zsuzsa szerint éjszaka annál nagyobb a mozgás, alig lehet aludni tőlük. A hallban már várt a csapat többi tagja: Kao, a panzió tulajdonosa, egyáltalán nem mellékesen nagy filantróp és Dave, az ír utazó, aki egy évvel ezelőttig különböző egzotikus országokban dolgozott tanárként, azóta szabadúszó fotós és újságíró. Az első menetben több iskolát látogattunk meg, ezekben az volt a közös, hogy Kao valamennyit pénzzel támogatja. Építészetileg meglehetősen egy kaptafára készültek ezek az épületek, a hosszú, földszintes házakban egymás mellett nyílnak a tantermek, amelyekhez csatlakoznak szabadtéri, tetős helyiségek valamint a mellékhelyiségek és a kantin, egyes helyeken a könyvtár. A diákok egyenruhában kötelesek megjelenni, ez sötétkék nadrágot vagy szoknyát (hogy ne mondjam aljat) és fehér blúzt/inget jelent. A külföldi küldöttséget érdeklődéssel, helyenként barátságosan szemlélik a gyerekekek, akiket a tanárok produkáltatnak, például elénekelték az Old MacDonald, had a farm-ot. Valamennyi iskolában több száz gyerek tanul, általában feltűnően szépek, valamiért azután felnőtt korukra megcsúnyúlnak...Az osztálytermek felszereltsége gyenge, de ábla azért mindenhova jut. Kao folyamatosan meséli a terveit, ide több tantermet szeretne, oda játszóteret álmodik, a harmadik iskolába diákcsereprogramokat szervez - fantasztikus ember, aki tényleg rengeteget ad a gyerekeknek, egyszerűen azért, mert szerinte csak így mehet előre az ország. Azoknak a szülőknek, akik a távolság miatt nem járatják a gyereküket az iskolába, biciklit vesz, ami csak addig jár, amíg a tanuló valóban megjelenik az órákon. Az utolsó intézmény, amelyet meglátogatunk, egy árvaház és magániskola-együttes, amelyben komoly nemzetközi pénzeket mozgatva egészen jó felszereltséget sikerült elérni. Hozzájárul ehhez, hogy itt disznókat is hízlalnak valamint saját pólókat is gyártanak és árulnak. Egy gyors pagodalátogatás alkalmából megismerkedünk egy végtelenül antipatikus szerzetessel. Szembeszökő, hogy a szerzetesek milyen gyönyörű házakban laknak, ellentétben a helyi lakosokkal. Csodálkozom, hogy ez az utóbbiakat láthatóan nem zavarja...Nagyon sáros utakon érkezünk el a Tonlé Sap tóhoz, ahol először a vízborította erdőkőn keresztül utazunk rozoga hajónkon, amelyet egy 15 éves fiú vezet teljesen egyedül. Fél óra alatt jutunk el a régió egyik legfontosabb turisztikai nevezetességéhez, az úszófaluhoz. A cölöpökön álló, meglehetősen lepusztult -kivétel természetesen a szerzetesek gyönyörű palotája- házakban a szemünk láttára zajlik a mindennapi élet, a tömegközlekedés csónakokkal történik. Meglátogatjuk a tanácsházát, amely otthont ad a tanárok lakásának is. Később ide még visszatérünk, a fiatal tanárképzősök pompás ebéddel leptek meg minket. Beugrunk a vendégházba is, ezzel kapcsolatban a legmaradandóbb élmény, hogy Zsuzsa majdnem beleesett a vízbe. Visszafelé az autóban hosszasan taglaltuk, hogyan segíthetnénk a kambodzsai gyerekeknek, Kao a pénzével és az elkötelezettségével, Dave a fotóival, Zsuzsa meg én...majd kitaláljuk...