Olivier, a francia építész kissé idegesen kaparja a Banteay Srei templom látógatóközpontjának infotmációs tábláját. Azért teszi ezt, mert ő írta a szöveget és nem szereti, ha koszos a tábla. Egy másik tábla kapcsán titokban megsúgja, hogy egy tárgyat mutató nyíl rossz helyen van, de a hülye svájciak, akik finanszírozták a felújítást, nem javították ki. Szóval, az egyik legkisebb, ezért emberszabású templomot kerestünk fel ma délelőtt. A csapat: Rachel, a francia, Szingapúrban dolgozó művészettörténész, Olivier, a Siem Reapban (a továbbiakban: Porfészek) élő francia építész-konzultáns-idegenvezető, Nelli, a magyar önkéntesek vezetője, Etienne, a francia építészkolléga és szerénységem. A templom gyönyörű, de engem -szokás szerint- inkább a jelentéktelennek tűnő emberi momentumok fogtak meg. Például Olivier szenvedélye, mindent úgy magyaráz, mintha először mondaná. Ő egyébként építész, azután Párizsban doktorált az angkori építészetből, és leginkább szakértésből, előadásokból és idegenvezetésből él. Azután Rachel finom eleganciája, ahogyan lassan ő is belemelegedik a magyarázatokba. Vele arról beszélgettem, vannak-e ázsiai barátai. Kevesen, de vannak ilyenek, mondja elgondolkozva, Kambodzsában például nincs, pedig sok időt töltöttem itt. Azután Etienne nagyon profi kérdései, amelyek segítségével sok minden világos lesz. Például az, hogyan nyúljunk a műemlékekhez. Ez örök szakmai vita: szabad-e kiegészíteni a hiányzó darabokat és ha igen, milyen mértékben és milyen technikával? Más: érdekes volt látni, hogy az angkori világörökségi területen meghagyták a falvak egy részét, ugyanúgy élnek ott a helyiek, mint máshol az országban. Etienne szerint jól van ez így, jól tették a kambodzsaiak, hogy nem tették halottá a területet. Persze sokat viccelődtünk Malraux-n, aki 1922-ben egyszerűen ellopta e templom több darabját. Phnom Penhben elkapták, ült is egy kicsit, azután sok egyéb kaland után kulturális miniszter lett De Gaulle alatt. Nagyon meleg lett, vettem egy sapkát, így nem kellett a továbbiakban rettegnem a napszúrástól. Dél körül irány egy khmer étterem, ahol egyik kedvencemet, az amokos halat (banános szósszal) ettem. Itt csatlakozott hozzánk Bertrand, a francia zenész, aki franciát tanít egy helyi iskolában és Alice, a régészlány. Az asztalnál egyfolytában szakmai viták folytak az angkori építészetről, nem sokat értettem belőle. Rövid átöltözés után indulás a Tonlé Sap tóhoz, egy kishajóval közlekedtünk. Jó sok ideig csak a fakoronák között vízcsíkokon tudtunk haladni, miután az erdőt egyszerűen elöntötte a víz. Egyszer csak kiértünk a monumentális tóhoz, amely egyébként nem különösebben érdekes. Megnéztünk egy vízifalut is, ez cölöpökön álló faházakat jelent, jópofa. Most vagyunk túl az indiai vacsorán Nellivel, egymással szemben netezünk a Papírtigris nevű bárban. Etienne kivételesen nincs velünk, azt hiszem, csajozik. Hamarosan fájront, mert reggel 8-ra már jön értem a sofőr, megyek az első megbeszélésre egy kambó nővel és japcsikkal.