Ázsia anyjával beszélgettem hosszasan tegnap este, zöldmangó-salátás halat majszolva. Az illető természetesen egy magyar hölgy, aki néhány napja érkezett ide és csak valamikor márciusban utazik haza. Addig még leszalad Balira, átugrik a Salamon-szigetekre és még néhány helyre, attól függően, mihez lesz kedve. B. már negyedik alkalommal tölt itt hosszabb időt, önkéntesként különböző iskolai és szociális programokban vesz részt. Olyan a kisugárzása, hogy mindenki szívesen osztja meg a gondolatait vele, magam is ezt tettem, jó volt végre egy érdeklődő(nek tűnő) embernek elmondanom az itteni tapasztalataimat és a terveimet. Ő egyébként angol tanár, de vagy húsz éve kitalált egy zseniális szótárfajtát és azóta a saját kiadója gondozásában, számos nyelvre adaptálva kiadja azt. Jó időben sült el az agya és ez a jelek szerint kiváló jövedelemforrást teremtett - ez adja az utazások alapját. Mesélte, hogy hány helyi fiatalon tudott már segíteni, sok beszélgetéssel, tanítással, példával és időnként pénzzel. Nemrégiben írt egy novellát egy kislányról, aki azt hitte, hogy megvakul, de a magyar önkéntesek elvitték egy optikushoz, aki megállapította, hogy rövidlátó, egyébként kutyabaja sincs. A szemüveget természetesen a magyarok fizették. Érdekes fajta ez a világutazó, egyre gyakrabban találkozom velük. A legkeményebbek -mint például Dave, az ír fiú, akiről már korábban írtam- évekig nem mennek haza, mások hónapokig bolyonganak, azután hazatérnek. B. azt mondja, annyi emóció éri itt, hogy egyszerűen nem is tudja feldolgozi. Csak tudnám, hogyan csinálja...