Jó hír, rossz hír...Jó, hogy ma este elindulok Pestre, a repülőgép gyorsan elvisz Bécsbe, hogy onnan mennyi idő alatt érek Pestre...majd kiderül. Jelenlegi tudásunk szerint január 14-én jövök vissza, addig bárkivel boldogan találkozom, akinek ilyen ambíciói vannak, a mobilszámom a régi. Rossz hír, hogy a blog addig szünetel. Most valami mérleget illene vonni az elmúlt időszakról - ettől megkíméllek titeket. Azért annyit elmondok, mindenkinek a legmelegebben ajánlom, próbáljon meg magának megszervezni egy ilyen lehetőséget, nem szabad kihagyni. Ne higyjetek a lebeszélőknek, simán működik úgy is a dolog, ha egyszerűen megjelentek egy hasonló helyen, pillanatok alatt lesznek ismerősök meg valami munka is. Meg rengeteg élmény. Köszönöm mindenkinek, aki megtiszteli a blog olvasását, természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem mindig érdekfeszítőek a szövegek, nekem nagyon fontos ez a kapcsolat veletek. Külön köszönöm a 21 regisztrált olvasónak a figyelmet, nagyon jól esik. Fantasztikus ünnepeket! Január 15-én mindenkit várok vissza!

A szexualitásról beszélgettem fiatal kambodzsai barátommal és nagyon gyorsan rá kellett jönnöm, milyen iszonyú nyomorban élnek az itteni ifjak. Hiszen a képlet nagyon egyszerű: nincs testi érintkezés a házasság előtt. A lányoknál semmiféle megoldás nincs a házasság előtti szexre, a fiúk legalább eljárhatnak a kuplerájba, de egy rendesebb műintézményben ez 30 dollárba is belekerülhet - ez az összeg megfizethetetlen az átlagos helyi fiatalembereknek. Persze nem tudhatom, mindenhol és mindenki ilyen szigorúan betartja-e szigorú társadalmi játékszabályokat, az én ismerőseim -akik edukált városi fiatalok- igen. Korábban az ismerős tanárnőt kérdeztem arról, hogy mi van, ha a házasság után kiderül, nincs testi harmónia a fiatal pár tagjai között. Akkor el lehet válni - felelte kapásból, és már ez a válasz is mutatta, ő már előrébb tart, mit számos kortársa. Szóval, belegondolni is rossz, hogy egy ilyen fiatal országban millió és millió fiatal, egészséges polgár totális szexuális nyomorban tengődik. Hogy mi lehet ennek a hatása az egész társadalom mentális és testi állapotára, azt nem tudhatom, egyrészt mert ilyen vizsgálatokat itt biztosan nem végeznek, másrészt pedig az érintettek nyilván úgy oldják meg ezt a problémát, hogy hivatalosan gyorsan megházasodnak, utána a fiúnak szabad a pálya, a lány pedig elválhat, ha tud...

Karácsonyi soppingolás 30 fokos melegben. Ilyet sem csináltam még, nagyon szórakoztató. A nőkkel nincs probléma, nekik viszonylag gyorsan és egyszerűen találok cuccokat. Természetesen jól átvág az árus, pedig leteszi a nagyesküt, hogy nagyon speciális árat spendíroz meg nekem. Sebaj, egy idő után már nincs türelmem alkudozni, meg inkább arra gondolok, fognak-e örülni a boldog kiválasztottak az ajándékoknak? Más a helyzet a fiúkkal: nekik semmi sincs kitalálva, úgyhogy égés lesz. Lehet, hogy errefelé a hímek nem kapnak ajándékot? Este még teszek egy kört, kimondottan erre kihegyezve, meglátjuk, beindul-e a fantáziám? A magyarok lakta szálloda főnökével jól láthatóan ez történt: valamennyi alkalmazott Merry Christmas! feliratú télapó-sipkát hord. Borzasztó - de aki kitalálta, bizonyosan nagyon büszke a fenenagy agyára. A legnagyobb probléma a vásárlással egyébként az, hogy mindenáron valami különlegeset szeretnék beszerezni, nem pedig a turistáknak való tömegárut. Kicsiben már kipróbáltam, kétszer is nagyot buktam a különleges cuccaimmal. úgyhogy most a tömegárun a sor. Ti akartátok...

Ezt a napot Vevey-ben szoktam tölteni, ebben az évben ez nem jött össze, de a bátyám és a nagyobbik unokaöcsém néhány napja -helyettem is- járt arrafelé. Dávid unokaöcsém ugyanis biztos forrásból tudja, hogy nagyapja a svájci kisváros környékét választotta végleges letelepedési helyéül. A fene a jó ízlését - mondaná az érdekelt, fickós mosollyal nyugtázva az elismeréseket. Ha nem voltatok még Vevey-ben, feltétlenül menjetek el, a Léman-tó partjáról szemlélni a szemközti hegyeket nem kis élmény. Mellékesen van egy pár jópofa múzeum is a tóparton, ilyen például a fotó-, az élelmiszer- és a játékmúzeum. Természetesen kihagyhatatlan a Chaplin-szobor is, Charlie is tudta, hol kell élni...Azt hiszem, ez a két ember nagyon jól egymásra talált, jókat röhögnek a porfingó világon.

Rubeolás vagyok - legalábbis a helyi orvos szerint. Nem biztos, hogy ő a legkiválóbb diagnoszta a környéken, de tény, hogy csinos kis pöttyök borítják a testem nagy részét. Ezt egy étteremben vettem észre, miközben ananászos halat csipegettem. Egész nap nagyon fáradtnak éreztem magam és fel kellett volna tűnnie, hogy fáztam az egyébként dögmeleg szaunában. Hála Istennek, eszembe sem jutott, hogy beteg lehetek, pláne néhány nappal a hazautazás előtt...Bízom abban, hogy gyorsan túlleszek az egészen, holnap minden esetre nem nagyon fogok mozogni. Lehet, hogy az egésznek az az oka, hogy reggel negyed 5-kor keltem, mert mentünk Angkorba napfelkeltét nézni. Valami nagyon intimet kellett volna átéreznem, de ez még nem jön össze nekem. Egy számomra új helyszínen, Preah Khan-ban, egy valamikori egyetemvárosban sétálgattunk és hallgattuk J. tudományosan szórakoztató magyarázatait. Holnap mehetnék Koh Kerbe, de nem teszem, inkább kikúrálom magam, bár amúgy sem terveztem az utazást. Most pedig megpróbálok konzultálni otthoni orvosbarátaimmal, mit vehetek be a nagy mennyiségű felírt gyógyszer közül...

Gratulálok magamnak a 100. bejegyzéshez! Ez egyébként egy eseménydús napon történik, méltóképpen az ünnephez. Ma rendezték meg a Nemzetközi Angkor Bizottság éves tanácskozását, amelynek fényét a rezsim 2. számú embere, Sok An miniszterelnök-helyettes megjelenése emeli. Ő természetesen nagyobb fotelt kap, mint a többiek (lásd a fotókat), külön pincér szállítja neki a folyadékot, külön pulpitusról beszélhet. A konferencia meglehetősen érdektelennek bizonyult, de sok emberrel lehetett beszélni és nagyhjából képet lehetett alkotni arról, ki min dolgozik. A leglátványosabb prezentációt két francia tartotta, ők Angkor kivilágítását tervezik. Ebéd előtt felekerkedett az egész csapat és megtiszteltük az Angkor Kerámia Múzeum felavatását. Egy igazi csóró falu szélén építették fel a teljesen jellegtelen házat a japánok, ennél csak a kiállítás jellegtelenebb és érdektelenebb. Az az ideológia, hogy régi fazekaskemencéket reaktiválnak, ennek nyomait nem sikerült felfedeznem. A nemzetközi siserehadat természetesen a spontánul felsorakozott helyiek fogadták, tapssal és kis kambodzsai meg japán papírzászlócskákkal. A számos kötelező beszéd után a Nagy Ember kitüntetéseket adott át, majd a piros szőnyegen megközelítve az objektumot, felavatta azt. Ahogy távozott, a szőnyeget is azonnal felcsavarták. Hogy minek egy rosszul megközelíthető, koszos faluban egy teljesen érdektelen múzeumot csinálni - ezt nem értem, de ez is politikai éretlenségemet demonstrálja. A nap másik eseménye az volt, hogy sok-sok hónap után ismét öltönyt vettem fel, jól éreztem magam benne.

Hogyan érhető el, hogy a turisták egy plusz napot töltsenek el Kambodzsában? Erre próbál meg tippeket adni a Stay Another Day című kiadvány, amely a "klasszikus" és bevett desztinációk mellett új helyszíneket is ajánl. A 60 ezer példányban kiadott ingyenes füzetben állítólag a mi Koh Kerünk is szerepel, a cégünk által prezentált fotóval. Megnéztem, mit ajánlanak a szakemberek a Porfészekben illetve a környékén? Madármegfigyelés, pillangófarm, kézműves házak, néhány NGO meg a Singing Tree kávéház. Szóval, a nagy semmi, itt mindent ki kell találni. Az infrastruktúra gyorsan épül, a tartalom azonban nagyon szegényes. Aki kreatív és kaszálni akar, az gyorsan jöjjön ide!

Hanuka a Porfészekben! Ezt is sikerült megünnepelnünk, igaz, összesen négyen vettünk részt a ceremónián, de akkor is megható volt. Suzanne, a szomorú szemű angol lány a saját maga által gyártott gyertyatartót avatta fel és szépen elmondta az ilyenkor aktuális szöveget is. Utána leültünk a földre és nekiestünk a kiváló büfének, humuszt, salátákat, halvát, gyümölcsöket tömtünk magunkba. S. megmutatta és ki is próbálta az Izraelből hozott sófárját, kicsit hamisan szólt, de szólt. Előtte konferenciázás, még előtte iskolai ünnepség. Ilyenkor adják át a diákok ajándékaikat a szerzeteseknek, akik ezt rezzenéstelen arccal fogadják el. J. elmagyarázta, hogy itt szó sincs koldulásról, hanem a gyerekek részesei lehetnek annak az örömnek, hogy adhatnak. Érdekesség, hogy a szerzetesek sok pénzt is kaptak, fára függesztve vagy csak úgy natúr. Természetesen a legkisebb címletű papírpénz fityegett az erre a célra elkészített fácskákon, de így is világos volt az üzenet - még ha sokaknak visszatetsző is...

Konferenciázás egész nap. Nagyon szakmai, semmit nem értek belőle. Viszont izgalmasakat beszélgetek a szünetben. Nagyon helyes francia lány, Párizsban találkoztam vele, megvédte a doktoriját és lehet, hogy Pesten fog egyszer dolgozni. Japán régész, mindenben hajlandó segíteni, a mi helyszínünkön is kutakodik. Kambodzsai múzeumigazgató, ő még nem tudja, milyen jó lesz neki együtt dolgozni velünk. Ausztrál régész, együtt fogunk repüni egy kétszemélyes gépen. Angol professzor, kommunistább, mint valaha. Magyar szakértők, természetesen gyilkolják egymást. Este vernisszázs, jó vörösborral, úgyhogy jól elfáradtam. Holnap reggel izgalmas program vár.

5 óra oda hajóval, 4 óra vissza autóval - ez volt a tegnapi program. Közben egy nagyon fontos és jóízű megbeszélés Phnom Penhben az UNESCO helyi főnökével és a nemzeti múzeum gyors letudása. És persze sok-sok kávé. Meg jó beszélgetések egy szimpatikus és értelmes jobboldali fiatal párral. Rendkívül tanulságos megérteni, hogyan értékelnek más értékrend alapján a partnerek. Főleg a Jobbikról esett szó meg az egész magyar politikai osztály lejáratódásáról. Talán később azt is sikerül majd megtudnom, mit esznek Orbán úron...A nap fénypontja az új autó átvétele volt, egy Toyota négykerék meghajtású járművet kaptunk, nagyon jól gurult hazafelé. A főnökeim szerint ezzel jelentősen nő az általam képviselt intézmények és a magam ázsiója. Nem hiszek ebben, meglátjuk...

Meglepetéssel értesültem arról, hogy Siem Reapban van mozi. Számos helyi lakosnál érdeklődtem már efelől, de eddig általában nemleges, néha bizonytalan válaszokat kaptam. Most az egyik országos napilapban olvastam, hogy az elmaradó közönség miatt elképzelhető, hogy hamarosan bezár az intézmény. A 2005 óta működő moziban kizárólag khmer filmeket vetítenek, napi két előadásban. Korábban vetítésenként 20-30, az utóbbi időben már csak 10 néző vett jegyet, emiatt üzletileg fenntarthatatlan a vállakozás. A tulajdonnos szerint az utóbbi időben erősen romlott a filmek minősége, ezért még a kevés néző is elpártolt a filmszínháztól. A külföldi filmek behozatala nem megoldás, mert egyrészt nagyon drágák, másrészt a helyi közönség nem vevő rájuk. Többször írtam már arról, mennyire hiányzik ebben a városban a kulturális élet, de hogy ennyire ne tudjon eltartani egy évente 2 millió turistát vonzó helység egy mozit, azt azért nem gondoltam volna. Marad a Singing Tree kávézó csütörtöki vetítése, amelyre már kétszer elmentem, de rajtam kívül nem akadt néző...

Vichhika, a 25 éves tanárnő úszni tanul az egyik szálloda medencéjében magyar "anyukájától", B.-tól. Majd kijön a vízből, odaül az asztalunkhoz fürdőruhában és mosolyogva szopogatja a pina coladát. És mi ebben az izgalmas? - kérdezhetnétek. Óriási kulturális tett ez: egy helyi nő -nem kurva!- nyilvánosan fürdőruhában jelenik meg, ráadásul fehérek társaságában. Eközben pedig a hagyományokról beszélgetünk vele és elmondja, milyen fontosak a khmer nép és a saját életében is a szerzetesek. Rajtuk keresztül lehet érintkezni a szellemekkel, nekik lehet elmondani a problémákat és ezért cserébe nem várnak el semmit. A helyiek persze etetik őket meg pénzt is adnak nekik, de V. meggyőződéssel állítja, hogy nincs erre semmiféle kényszer. A fiatal khmer lány egyébként évek óta segíti az alapítvány önkéntes-programját, nagyon nehezen tudjuk majd pótolni őt. Phnom Penhbe megy, egyetemi diplomát szerez és szerintem utána jelentkezik a külügyminisztériumba. Addig pedig nagyon nyitott szemmel és lélekkel szívja magába az európai kultúrát és a szokásokat. A fürdőruha egyébként istenien állt neki...

Hála Istennek, folytatódnak az érdekes beszélgetések. Vagy lehet, hogy nekem most akármi izgalmas, annyira ki vagyok éhezve a szóra? Akárhogy is, ma együtt ebédeltünk egy nagyon értelmes helyi leányzóval, akinek egyik legnagyobb vonzereje a humorérzéke. Még az én cinikus, pikírt megjegyzéseimet is érti! A lány hamarosan ösztöndíjjal Párizsban utazik, hogy megírja a PhD-jét. Az ebéd utáni, immár hagyományosnak mondható kávézéson azon tanakodtam két tanult kollégámmal, hogy vajon visszajön-e a hölgy az ösztöndíj lejárta után vagy megpróbálja megvetni a lábát külföldön? Ezzel összefüggésben J., a régész emlékeztetett arra a szomorú tényre, hogy az utóbbi években Magyarországról több fiatal vándorolt ki, mint 1956-ban. Más országokkal ellentétben az valószínűsíthető, hogy a legtöbbjük legfeljebb csak nyaralni jár majd haza, az otthon megszerzett szaktudásukat külföldön hasznosítják. A másik J. azt hangsúlyozta, hogy Kambodzsában minden nehézség ellenére is nincs nagyon nagy gáz a gazdasággal és a fiatal értelmiség régóta nem tapasztalt lehetőségek előtt áll. A sikerért természetesen itt is meg kell kötni a politikai kompromisszumokat, de az országn olyan jelentős értelmiségi-hiányban szenved, hogy viszonylag könnyű a szakmai boldogulás. Másfelől fiatal khmer ismerőseim azon sírnak, hogy bizonyos szakmákban -pl. az ügyvédeknél- kizárólag a kapcsolati tőke felhasználásával lehetséges az érvényesülés. Az eszmecsere végén abban maradtunk, hogy az okos helyi leánykát bevonjuk az alapítvány kutatómunkájába, méghozzá úgy, hogy hosszú távú együttműködés süljön ki belőle.

Megjöttek a magyar szakértők, még nem utazott haza két nagyon helyes és értelmes nő - egész nap jókat beszélgettem az sok ügyintézés mellett - alatt. Az ebéd majd az azt követő kávézás közben heves vita bontakozott ki arról, hogy a közélet szereplőinek és a politikusoknak erkölcsösebbnek kell-e látszaniuk az átlagembernél? A kiindulópont az volt, hogy elmeséltem, a francia kulturális miniszter felfüggesztette állásából a párizsi konzervatórium igazgatóját, mert az egyébként ismert zongorista pedofil fotókat töltött le a netről. A vita során szóba került formális jog, szokásjog, tradíciók, előítéletek, sőt, egy csavarral az egyik résztvevő súlyos családi drámája is előjött. Vágül is semmi különös nem történt, néhány magyar értelmiségi beszélgetett. Nekem ez nagy élményt nyújtott, hiányoznak az ilyen események. Szerencsére a napokban újabb delikvensek érkeznek, biztos jókat fogunk majd fecsegni. A nap egyébként ügyintézéssel telt, először a terepjárót tettük működőképessé, majd dokumentumokat másoltunk. Ez banális ügynek tűnik, de itt nem az, mert csak kevés helyen tudják ezt jó minőségben előállítani. Este még B. röviden beavat a selyem világába, hogy jól tudjak majd bevásárolni karácsonyra. Egy gagyikereskedővel viccből elkezdtem alkudozni egy kis szobrocskára és mikor azt találtam modani neki, hogy ő egy dollárért veszi a 15-ért kínált árut, annyira megsértődött, hogy akart adni 100 dollárt, vegyek neki annyiért 100 darabot az áruból. Ellenkező esetben megver az Isten. Attól tartok, ez fog bekövetkezni...

Melyik az a náció, amely vasárnap reggel 8-kor kezdi a konferenciáját? Nem találtátok ki, az ausztrálok azok. 10 éve vágtak bele nagyszabású Angkor-projektjükbe, ezt ünnepelték most. Az előadók és a közönség létszáma nagyjából megegyezett, én biztosan nagyobb publikum előtt rendeztem volna egy ilyen eseményt. Egyébként rendkívül hatékonyan és elegánsan szervezték meg a bulit, rövid, pergő előadásokkal, a szünetek alatt kiváló minőségű étel-itallal (végre többféle, jó ízű európai sütit nyomhattam be, például), este vacsorával. Józanság, praktikum, mértéktartás - ez jellemezte a konferenciát. Nekem természetesen a nem igazán tudományos előadások jöttek be, például azok, amelyek az angkori történelem és társadalom különböző eseményeit dolgozták fel 3D formátumban. A komoly emberek persze lefikázták ezeket a prezentációkat, de én remekül szórakoztam rajtuk. A vacsorán pedig az 5 magyar összedugta a fejét és a hazai dolgokról busongott. Szerencsére azonban az ausztrál példa -50 PhD-hallgató az adott tág tematikában- mindenkit felpiszkált, így jókat beszélgettünk a magyar projekt lehetőségeiről. A többiek a stabil finanszírozás fontosságáról beszéltek, míg én a mentális hozzáállás jelentőségét ecseteltem. Egyszerűen utálom a magyarok kisebbrendűségi komplexusait, sok minden kudarc erre vezethető vissza. Természetesen ismét megvitattuuk a helyi lakosság kontra külföldi projektek körüli ellentmondásokat, szokás szerint a békés egyet nem értés jegyében. Abban viszont valamennyien egyetértettünk, hogy nagyon finomat vacsoráztunk. Ez is valami...

Na, erről mit tetszenek gondolni? Megválasztották Kambodzsa Miss Landmine-ját. Hogyan is lehetne ezt lefordítani? Miss Akna? Aknaszépe? Aknaszépség? Akárhogy is, a 18 éves, battambangi diáklányt 20 versenyző közül választotta ki a 30 országból klikkelő 2300 fős zsűri. A nagyon speciális szépségversenyt a szervező norvég úr, Morten Traavik, szerette volna "normális" köülmények között, színpadon, Kambodzsában megrendezni, de a Phnom Penh-i kormány külön határozatban tiltotta be az eseményt. Traavik ezután hazament és egy erre a célra létrehozott weboldalon szavaztatta meg az érdeklődő publikumot. Igy nyert Dos Sopheap, aki 1000 dollár készpénzt és egy 15 ezer dollár értékű műlábat kapott a győzelemért. A norvég szervező közölte, hogy a díjakat egy későbbi időpontban adják át a győzteseknek, de csak abban az esetben, ha a kormány garantálja, hogy emiatt nem éri semmiféle hátrány őket. A diáklány, aki 1966-ban, 6 éves korában vesztette el az egyik lábát, az eredményhirdetés után kijelentette, azért vett részt a versenyben, hogy bebizonyítsa a mozgássérültek életigenlését. Ha már megint az aknáknál tartunk, megemlítem, hogy a kambodzsai kormány újabb 10 évet kapott arra, hogy megtisztítsa az országot az aknáktól. Egy nemzetközi szerződés értelmében ezt idén be kellett volna fejezni, ezt a teljesíthetetlen határidőt hosszabbították most meg. Szakemberek becslése szerint az aknamentesítésre még 330 millió dollárt kell költeni a jelzett időszakban, ezt az összeget a külföldi kormányoktól várják. Tavaly 271-en haltak meg aknarobbanás következtében Kambodzsában.

Újabb szent őrülttel ismerkedtem meg. B., a fiatal történész-muzeológus egy csoporttal jött Siem Reapba, az idegenvezetésért cserébe kifizették a repjegyét. Amúgy japán szakot is végzett, de a legnagyobb problémája az, hogy nem tud rendesen khmerül. Már elég régen rákattant Délkelet-Ázsiára, különösen Angkorra, az itteni nők viselettörténetéről gyártja a PhD-ját. Ezért az összes fellelhető hölgyet lefotózza Angkor Vatban. Miután a legfelső részt lezárták, ezért külön engedélyeztetni kellett, hogy felmászhasson oda. Természetesen elkísértem, nagyon vicces volt a magasban mozogni. Az összes "lenti" turista irigykedett ránk és kérdezték, hogyan lehet feljutni a legfelső emeletre. De én csak titokzatosan mosolyogtam...B.-vel egyébként élete eddigi legnagyobb szakmai dilemmájáról beszélgettünk: felkérték, hogy legyen a Budapesten épülő Zelnik Múzeum szakmai vezetője, de végül elhárította az ajánlatot. Addig is tanít az egyetemen, helytörténeti kutatásokat folytat lakhelyén, Szentendrén, Ázsia Klubot szervez ugyanott és persze neveli az ikerlányait. Öröm volt nézni, ahogyan angyali mosollyal az arcán fotózza a hölgyeket, akiket néha megsimogat. Megmutatta néhány kedvencét is, ők egy kicsit elütnek az átlagos nőktől. Elmesélte, hogy az akkori nőideál hasa nem feltétlenül kockás, erre számos példát lehetett találni. Magam is lefotóztam egyet, amelyen külön vonalakkal jelzik a redők helyét. B. azt is előadta, hogy legszívesebben itt élne, egyre jobban kezdek rájönni, hogy ez nem csak duma...

Milyen ország az, amely 130 év alatt tízszer cserél zászlót? Ez onnan jutott eszembe, hogy a napokban egy hivatalban jártam és az egyik íróasztalon, üveglap alatt, megláttam az ország zászlótörténetét illusztráló képeket. Ez a sokféleség pontosan mutatja Kambodzsa zivataros történetének legfőbb állomásait. Ezt az országot elfoglalta Sziám, Vietnam, Franciaország, Japán, volt királyság, köztársaság, protektorátus. 1863, a francia gyarmatosítás előtt egy sárga, zölddel szegélyzett, háromszög alakú lobogó szimbolizálta az egyébként felváltva sziámi és vietnami fennhatóság alatt élő országot. A következő, "francia" periódusban már megjelenik az Angkor-szimbólum, amely kisebb módosítással a mai napig reprezentálja a khmer államiságot. De ez idő (1863-1948) alatt a francia zászló is hivatalos jelképként funkcionált. A II. világháború alatti thai és japán okkupáció egy újfajta zászlót is "hozott" az országnak, piros alapon fehér négyzet, a közepén egy kis fehér négyzettel. Hogy ennek mi volt az üzenete, azt nem sikerült kiderítenem. A háború után visszajött a háromtornyos változat, a szokásos piros-kék háttérrel. A vörös khmerek piros mezőben sárga szimbólumot kreáltak, három toronnyal, a vietnami megszállás alatt a tornyok száma kettővel bővült. 1992 óta ismét a háromtornyos, piros-kék változatot használják, ezt csak nagyon rövid időre, 1 évre váltotta fel az ENSZ-adminisztráció kék alapon az ország térképét fehérrel ábrázoló zászlaja. A sok változás ellenére is elmondható, hogy stabil szimbólum-rendszerről beszélhetünk, hiszen akármilyen rezsim is volt hatalmon, akármilyen államformában is, Angkor mindig az előtérben maradt.

Ismét ellátogattam a Bayon Információs Központba, amely egyben a japán kutatók főhadiszállása is. Hosszasan beszélgettem egy nagyon szimpatikus japán kutatóval, már nem merem megmondani, milyen témában...Kicsit korábban érkeztem, így volt időm rendesen megnézni az épületet meg a kiállítást. A nagyon gusztusos, főleg fából készült épület-komplexum -amely egyszerre kiállítóhely, közösségi tér, munkahely és lakás- egy japán építész műve és a tokiói kormány finanszírozásával épült néhány éve. A kétszintes, fényes és tágas épületben számos tablón mutatják be Angkor történetét, a különböző műemléki helyszíneket és a helyreállítási technológiákat. Egy hatalmas tabló feltünteti az összes helyszínt és mellette azokat a nemzetközi intézményeket, amelyek a feltárást és a helyreállítást végezték. Mint a fenti képen is látható (?), a mi alapítványunk is szerepel a Koh Ker-i projekttel. Különös jelentősége van ennek a japán központnak manapság, amikor mi is tervezünk valami hasonlót -csak persze sokkal nagyobbat, szebbet...- Koh Kerben. Ezért egyik feladatom éppen az, hogy megnézzem a különböző helyszíneken működő bemutatóhelyeket, hogy tanuljunk a tapasztalatokból. Ideérkezésem után az első élményem éppen egy ilyen intézményhez fűződik Banteay Srei-ben, ahol a svájciak építettek és rendeztek be egy ilyen házat. Ha már megemlítettem a házat, akkor ismét jelzem, szó van egy kisebb projektről is, amelynek keretében Koh Ker faluban kis pénzből csinálnánk valamilyen közösségi intézményt, amelyet azután persze a helyiek működtetnének. Szerencsére kiváló partnereim lesznek ehhez: egy végzős budapesti építész-hallgató khmer stílusú épületet választott a diplomamunkájához, egy másik, nagyszerű magyar fiú pedig hamarosan Koh Kerbe költözik, így folyamatosan tud majd kommunikálni a helyiekkel. Ráadásul vele jön az új barátnője is, aki valószínűleg nem tudja, mit vállal...

A Fitzcarraldo című film járt az eszemben, miközben a kocsival a West avagy Western Baray felé tartottunk. Ez egy hatalmas, ember alkotta víztároló Siem Reap közelében, közepén egy kis szigettel, annak a közepében pedig egy kis templommal. Azért látogattam oda, hogy megnézzem, valóban alkalmas-e a hely különleges kulturális események megrendezésére. Történt, hogy az Angkor Hivatal kulturális főnökasszonyával megosztottam egyik ötletemet, miszerint jó lenne operákat rendezni a Tonle Sap tavon felállítandó víziszínpadon. Ezt ő megvalósíthatatlannak gondolta és helyette a Baray-t ajánlotta. Jó közlekedés, jó infrastruktúra, gyönyörű környezet - minden adottsága megvan a helynek, hogy igazi nagy durranást lehessen köríteni. Erre azért is nagy szükség lenne, mert Angkorban és környékén hiányoznak a kiemelkedő kulturális események: a franciák sok évig rendeztek Angkorban fényjátékkal kombinált táncelőadásokat, de az idén, pénzügyi okok miett, ez is elmarad. A kulturális főnéni szerint az oroszok nyomulnak valamilyen performansszal, de ő sem tudta, igazából miről van szó. Pedig ahhoz, hogy a turisták -és persze a helyiek- még jobban érezzék magukat, mindenképpen bővíteni szükséges a kulturális kínálatot. Meglátjuk, lehet-e ehhez szponzorokat szerezni. És hogy miért a Herzog-film jutott az eszembe? Hát azért, mert hajót vontatni az őserdőben -ráadásul Caruso-áriák kíséretével- legalább olyan őrült gondolat, mint operaelőadásokat gründolni egy kambodzai víztárolóban...